Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 9. szám - Szentesi Zsolt: A visszafordíthatatlan pusztulás szemlélésére kárhoztatva

dezettség helyett a rende(ze)tlenség, összevisszaság jellemző. Am ahogyan az egyes szám első személyű birtokos személyrag/személyjel is mutatja (nem ’csorda’ szerepel, hanem ’csordám’): a pásztor ezzel együtt továbbra is magáénak érzi volt tulajdonát. A ’tolong’ szó szintúgy a fentebbi zavaros összevisz- szaság képzetét fokozza. A vályúnál tolongó állatok számára már csak a testi táplálék fontos, a vegetatív létmód az egyetlen létforma. A pásztor eltűntével valamiféle közvetett értelmű szellemi táplálék iránti esetleges igény is semmivé foszlott. Ezután folytatódik az első versszak ironikus hangütése (eddig inkább kissé drámai volt e strófában a hangnem). A ’vidám, vadonatúj nagy- szerűség’nyilvánvalóan foglal magába értékhiányt. Atápláléknál/-ért egymást taposó lények szinekdochikusan az orrukkal neveződnek meg, így ez erősen lefokozó mellékértelmet nyer, s ezt igen hangsúlyossá teszi e testrész négyszeri szerepeltetése. Ráadásul már egymásra sincsenek tekintettel („orr az orrot kitúrja”); a másik iránti (esetleges korábbi) érzékenységűket is elveszítették pásztoruk elűzése után. A ’bánjam-e?’ kérdés újbóli felbukkanása jelezheti: a beszélő csak tetteti közömbösségét és érzéketlenségét. Valójában (ráadásul a kérdéssel, mely gondolatjelek között szerepelvén még inkább kiemelődik, mintegy „kiszól” a szövegből a lírai én, s így e tipográfiai megoldás közvetetten még inkább fokozó mellékértelmű hatással bír) igenis tragikusan éli meg a történteket, s továbbra is a gazda aggodalmával figyeli szétzüllesztett, vegetatív módon létező, itt most a szó negatív értelmében vett individuumokra bomlott nyáját. A kérdés beszédaktusa jóval inkább a kétségbeesett felkiáltás illokúciós cselekvése felől értelmezhető, semmint a kérdezés beszédaktusa felől. Emellett e kérdésből kiérezhető a tehetetlenségből és az elkeseredettségből fakadó keserű irónia is. Továbbra is belenyugszik tehát (legalábbis látszólag, a felszínen) a történtekbe („már nem hivatásom”). Annál is inkább, mert olyan tudás birtokában van, amiért még így is, e helyzetben (falnak fordítva) is büntetés jár, akár a nyáját „elvevők”, akár az ellene fordított/fordult valamikori állatai részéről („agyarat döfnek belém, ha látom:” - ennek hatását csak fokozzák a hirtelen megsűrűsödő kemény mássalhangzók). A strófa e második és harmadik sora kapcsán nem pusztán arról van szó, hogy a lírai én ,groteszk képekben idézi meg a megkergült, összezavarodott életet, a világ kaotikus arcát”27. A vegetatív, torz lényekké szétesett/szétzüllött ’csorda’ természetesen az énjét, illetve önazonosságát is elveszítette mind egyénenként, mind összességében. Nincs már meg a hajdanvolt összetartozás-tudat, a közösségiség érzése. Tamás Attila hívja fel a figyelmet arra, hogy Weöres „a »vakon zabáló nyáj« képét már korábban is megörökítette - igaz: talán nem függetlenül Babits hatásától”28. Kenyeres Zoltán szerint „Adynál is megjelenik, mint Király István kimutatja, különösen 1908-ig a »csorda-nép«, mint az esztéta modernség lázadó, elutasító magatartásának egyik tartalmi ismertetőjegye”29. S hogy mindez itt disznó képében jelenítődik meg, az nemcsak érzékletes, hiszen a disznó az öntudatlan, zabáló, vegetatív lét gyakori motívuma a költészetben (csak egyetlen példaként elég József Attila Eszméletének erre utaló soraira gondolni), hanem azért is lényegi, mert „a disznójelkép a sorsegység megszűnésére vonatkozik a mitológiában”30. Az elszemélytelenedett, identitáshiányos, szellemtelenségbe süllyedt tömeglét, a csőcselék, más Weöres-művekben is elénk tűnik. A már említett Marsyas és Apollonban olvashatjuk - az istenség pusztulása kapcsán: „lenn ujjongott, dobolt ezernyi törpe”. Az Ünnepélyes szó795