Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 9. szám - Szentesi Zsolt: A visszafordíthatatlan pusztulás szemlélésére kárhoztatva

noklat gúnyos-szarkasztikus szonettjében: „Abölcs Együgyüség az alapban ragyog, / meg nem rendíthető. Am eszükkel hasukban / és míg az embertől örökölt fél-szavuk van, // a felszín bársonyát szétrágják a molyok;”. A De profundis sorai pedig egyértelműen rímelnek motivikusan is jelen versünkre: „Itt Istennek barma és virága / tolong egymás elevenét rágva, / szörnyű lakoma”. A strófa további része a konkrétból az elvont, a reálisból a víziószerűség, a látványból a látomás felé tart, melyben az állati fokozatosan emberibe megy át (roppant szaporulat - kapart anyaméh). E vegetatívvá süllyedt létben a minőségi értékpusztulás mennyiségivel párosul. A képek intenzitása megsokszorozódik, a trópusok kozmikussá tágulva sugallják az apokaliptikus végzetszerűség fenyegetettségét, az elkerülhetetlen pusztulást, ami felé - egy finom antropomorf csúsztatás révén — most már az egész, Istene/pásztora, illetve papja/királya/bölcse/költője nélkül maradt emberiség halad. Avers e részének képtechnikái jellemzéseként érdemes idézni Bori Imrét, aki sorait a Mahruh veszése című Weöres-kompozíció kapcsán írta, de megfogalmazása mostani költeményrészletünkre is ráillik: „Sajátos ebben a versben [Weöres] metaforaalkotó technikája: a pusztulás irracionalizmusát kell a reálisban megfürdetnie, tehát nem a reálisnak az irracionális határáig való feszítésével dolgozik, hanem az irracionálisnak a realizálásával”31. A processzus megállíthatatlan- ságát, ugyanakkor most is zajló folyamatszerűségét jól érzékelteti a strófa lezáratlansága, hiszen pusztán egy gondolatjellel fejeződik be. A versbeni személyiség számára teljességgel elveszett az eseményekbe való beleszólás, illetve beavatkozás lehetősége, s tehetetlenül kénytelen szemlélni (már ameny- nyire a falnak fordítva tudja - ezért is vízió ez az egész) a végbemenő/bekövet- kező tragédiát.

A harmadik versszak szó szerint közvetlen, „egyenes” folytatása az előzőnek, egyrészt mert az lezáratlan, másrészt mert ez sortördelésben (tipográfiailag) ugyanott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Ez egészíthető ki Tarján Tamás észrevételével, mely szerint ,p jóvátehetetlen folyamat rohamosságát a nagy mondatot épp hogy csak meg-megakasztó pontosvesszők, egyes írásjelek elhagyása (például: deszkájáról után hiányzik a vessző), és a kérdőjelet követően is kisbetűvel folytatott szöveg érzékelteti”32. Természetesen a jelentéseket tekintve is kontinuitásról van szó, a lírai én pusztulásvíziójáról. E látomásban már kifejezetten huszadik századi a hasonlat (előzőleg is volt erre utalás: gyilkos sugarak; kapuba rakott robbanás), ezáltal egyértelműen aktualizálódik, jelen korunkra is értelmezhetővé válik az ekképpen átértelmezett mítoszi alaptörténet: egy szakadék felé robogó vonat van előttünk. (A szakadék - mint vég -, a szakadék felé haladás motívuma több más Weöres-műben is megjelenik, például az Utókorban'. „Keservesen konganak az elmúlt évezredek a szívben, / míg ide vergődtünk, ahol vagyunk, a szakadékig,”. Nem véletlenül beszél e mű kapcsán Kenyeres Zoltán a „mai ember szakadékfélelméról”33.) A versvilág huszadik századba történő finom átúszta- tásával, átvetítésével, ugyanakkor a mitizáltság részleges megmaradásával a végromlás már teljesen egyetemessé, általánossá lett. A versbeni beszélő itt, e strófában is kimondja kérdését: „bánjam-e?” Viszonyulását ekkorra már a teljes pusztulás lehetősége kiváltotta félelem, a kétségbeesettség határozza meg, s már szó sincs (akár csak tettetett) közönyről. A kérdés harmadszori felbukkanása nem pusztán csak nyomatékosít, de határozottan mutatja:

796