Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 9. szám - Szentesi Zsolt: A visszafordíthatatlan pusztulás szemlélésére kárhoztatva

e”21. A Merülő Saturnusban elzavart költők valószínűsíthetően távoli rokonságban vannak a hamvasi poéta sacerrel éppúgy, mint a weöresi lírában gyakran egyfajta ideálképként elénk lépő Orpheus alakjával, aki e világ- és líraszemléletben „az ősköltő. Ott találjuk őt a létben tudatos élet kezdetén, olyan ponton, honnan még látszik a Saturnus-kor létteljessége”22. Akárcsak Mar- szüasz — kinek tragikus végét Weöres megírta Marsyas és Apolló című szép szonettjében -, „az énekes-fuvolásmester, Olümposz fia, és aki pásztor létére maga is hírneves, messze földön megcsodált fuvolás lett”23. Az már csak félreértése a vers eme textusának, amikor az egyik recenzens arról írt, hogy „Weöres világa a világegyetem, élete »állandó csoda«, a hétköznapokat ráhagyja, némi megvetéssel (kiem.: Sz.Zs.) »a kívánalmak célszerű dalnokaira«, akik »megbízás szerint« dalolnak”24. Ehhez képest született jóval elítélőbb, a kor hivatalos felfogásában gyökerező ideologikumnak a szellemében-hangnemé- ben megírt ismertetés is, ami egyúttal alkalmat adott arra is, hogy távolról némi arisztokratikussággal, miszticizmussal, társadalomtól való elfordulással, már-már individualizmussal lehessen vádolni Weörest (s ne feledjük, 1968-ban, amikor e „vádak” íródtak, ezek legkevésbé sem dicsérő, sokkal inkább erősen feddő-figyelmeztető, elítélő kifejezéseknek számítottak). Eszerint „innen a keleti filozófiákon nevelkedett magatartás sértett megbántott- sága, amiért kor és társadalom a bölcseket ma tudósokkal váltja fel, s amiért a költő helyett »a kívánalmak célszerű dalnokai« énekelnek”25. Egy nagymérvű értékpusztulást elénk táró, pontosan nem definiálható múltból (de semmiképpen sem egy /'égmúltból) induló, s a jelenbe is átnyúló, s egyúttal innen, e jelenből nézett/értelmezett folyamatnak lehetünk tehát tanúi (részben szemben Tálján Tamás vélekedésével, aki szerint „az első szakasz kilenc sora volt a régmúltat megcsúfoló, barbárul csörtető közelmúlté”26), melynek végén mindenből csak az maradt, aki/ami megfelelt a továbbra is személytelenül megjelenő valakiknek, illetve a tömegnek. Egy abszolút módon (önmagából is) kifordult világ áll előttünk, melyben az értékek szinte teljesen megsemmisültek.

A második versszak első szava (így) összegzi az első strófa elején elmondottakat, s egyúttal előre is utal: ez történt eddig, s ebből fognak következni a továbbiak. (Ezért is mondható, hogy innentől a közelmúlt és a jelen közötti villódzás átadja helyét a teljes jelenidejűségnek.) A lírai személyiség abszolút passzivitását két szövegelem is kifejezi: ’állok’; ’falnak fordítva’. A „fal felé fordított Isten” a teljes értékhiány szituáltsága, emellett benne vannak a büntetés, a kétszeres korlátozottság (látás és mozgás), a kényszerítettség motívumai éppúgy, mint az, hogy ő csak elszenvedője a történéseknek (falnak ’fordítva’, s nem ’fordulva’). Foglalkozásának, tágabb értelemben személyiségének jelképe (pásztorbot) is törött, vagyis többé használhatatlan, a folyamat így visszafordíthatatlan ahhoz képest, mintha csak ’elvették’ volna azt. A pásztorbot egyébként vallási-bibliai utalásként is felfogható (mai napig a pápa egyik jelképértékű tárgya, szimbóluma): a pásztor alakja nyilvánvalóan foglal magába papi szei’epre való rájátszásokat, ezzel is emelve, dúsítva az eredeti jelentéskört. A ’falnak fordított’ Isten/pásztor/pap tehetetlenül kénytelen nézni/el- viselni mindazt, ami vele, illetve nyájával történik. A nyájból ugyanakkor a második strófa második sorára már ’csorda’ lett, ami nagymérvű értékcsökkenést jelez: a csorda jelentése e kontextusban: összeterelt emberek/állatok fegyelmezetlen, esetleg felelőtlen csoportja, melyre a korábbi viszonylagos ren794