Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 9. szám - Szentesi Zsolt: A visszafordíthatatlan pusztulás szemlélésére kárhoztatva

nélkül), ám ezek értékességükben meg sem közelítik a korábbiakat, ráadásul tökéletesen megfeleltek megbízóiknak - ahogyan igen érzékletesen adják ezt vissza az igék: A „megbízók” ’válogattak’, ’fogadtak’, „tódulnak [a dalnokok] megbízás szerint”. Közös még az elüldözöttekben, hogy mindannyian egyfajta közösségteremtő', -koordináló funkcióval bírnak. A pap a lelki élet irányítója, a király az állam első embere, legfőbb szervezője, a bölcs veszedelmesnek tűnik elméjével, az igazi költő pedig mindig öntörvényei szerint alkotott, s egyúttal többnyire egy közösség szellemiségének, illetve lelkiismeretének autonóm kifejezője volt (különösen a korábbi időkben, félig-meddig az ősköltészet idején). Akik helyükbe léptek, nyilvánvalóan jóval kevésbé képesek értékhordozóként megjelenni, ám ezt a beszélő egy ironikus értékátfordítással fejezi ki. Az elkergetett pap mint ’agancsos félrebeszélő’ szerepel, aki ’égbe röppent naponta’. A békés király helyett, aki önmagát sem volt képes megvédeni („védő védtelen”), harcos király jött, a rend helyett az erőszak uralma. Aböles helyett tudós, aki sok mindent tud, mégsem rendelkezik azzal a szellemi-intellektuális fölénnyel, illetve a szinte mindent tudás képességével, amellyel a bölcs (s ennél fogva talán kevésbé veszedelmes). (Arról nem is szólva, hogy a ’bölcs’ szónak van egy általánosabb, részben akár létfilozófiainak is mondható mellékértelme, egyfajta élet- és létszemléletet is magába foglalhat, míg a ’tudós’ inkább egy szakterület jelentős művelője.) S végül a csak saját maga, illetve a művészet általános és egyetemes törvényei szerint alkotó költő helyett „kívánalmak célszerű dalnokai megbízás szerint”. Az ’agancsos’jelző azért is teszi értékesebbé a korábbi papot, mert így alakjában ősi, mitikus, sámánisztikus elemekre is ráismerhetünk, s aki ezáltal misztikus, ősidőkbe visszanyúló titkok tudója, múlt és jelen szimbiózisa inkarnálódik benne, akinek valóban kapcsolata van a földöntúli elemekkel („égbe röppent naponta”). Ezek után az ’okosabb’ pap nyilvánvalóan ironikus szóhasználat. A költő ’gagyogása’ pedig csak nekik az, akik nem értik, s nem is akarják érteni. A’dalnok’is értékhiányosabb (itt egyúttal ironikus is a szóhasználat), mint a ’költő’: ez utóbbi - nevében is benne van - ’költ’, az előbbi eldalolja a ’kívánalmakat’. Érdemes itt felidézni annak a T. S. Eliotnak egy gondolatát a ’költő’-ségről, aki a vers ajánlásában is feltűnt már: ,,»A költő nem alkot.« [...] Ez azt jelenti: alkotni csak a poietes alkot, a verskészítő mester: az igaz költő prophetes, azaz kimondó, vagy hy- pophetes, utánamondó: kimondó és meglátó. Látó, mondja Eliot: »a spectator and not a character« — őneki kell meglátnia a verset. Meglátnia és előhoznia a »nem-létező idők szövetéből«, az alvilágból, bárhonnan, hiszen a vers - a tökéletes vers - ugyanúgy megvan valahol, ahogy a márványtömbben a szoboralak.”11-1 A versünkben szereplő alkotó, akit elkergettek, az elioti értelemben tehát ’prophetes’, illetve ’hypophetes’. Emellett nem haszontalan ismét csak Hamvas Béla egy gondolatát felidézni, aki „még a második világháború kellős közepén a »poéta sacer« jelszavát tűzte zászlóra egyik alapvető esszéjében; [...] a poéta sacer feladata passzívan az, hogy áldozat legyen, magára vonja a nép elsüllyedéséből felidézett démonokat és belepusztuljon vállalásába, cselekvőén pedig az a dolga, hogy a szó és kifejezés erejével, a logosz hatalmával mindig újra és újra megteremtse az ember kapcsolatát a magasabb, isteni léttel”20. Ebben az értelemben „a költőnek az [is] a dolga, hogy a harmónia ábrándját őrizze, a harmonikus életszemlélet eszményét sugározza tekintet nélkül arra, hogy a társadalmi valóság adott körülményei között megvalósítható793