Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 1. szám - Fábián László: Építészet ma
növények — például. Hogyan szervesülhetnek a növények azokkal a szobrokkal, amelyek közibük kerülnek? Miként fogadja be szobraimat a természet?- Én a te természetimádatodat nem is ebben látom. Sokkal inkább abban, ahogyan - teszem azt - egy sivatagot - Mexikóban bőséggel van sivatagos táj - óhajtasz megszervezni monumentális szobraiddal.- Igen. Éppen a sivatag. De a sivatagok növényzetének sajátos világa is. Voltaképpen lakhatóvá tenni a sivatagot, ahogy mondta; megszervezetté az ember számára. Orientációs jelek ezek a plasztikák a sivatagokban.- Ez föltűnt a kiállításodon. Ez volt az első, ami szemembe ötlött!- Az elsivatagosodással, a sivársággal szembeállítani a növények, vagy éppen a plasztikák formai gazdagságát. Ezek - persze - jelképek. Ismét meg kell találnunk a jelképeket; a művészet nem lehet szimbólumok híján. Azt kell mondanom megint csak: a szimbólumok kapcsolnak vissza bennünket a hagyományhoz is.- Ámbár sivatagokra bőséggel akadhatunk az emberi lélekben...- Az ember számára a legfontosabb a harmónia. Visszatalálni a természettel való harmonikus együttéléshez. Megteremteni a környezet harmóniáját. Visszaadni a formák által az identitást, visszaadni voltaképpen a reményt. Valahogy úgy, ahogyan a tánc csinálja. Gondoljon Mexikóvárosra, erre a monstrumra, ahol az ember elveszni látszik, képtelen a saját életét élni.- Túlságosan nagy az a város...- Valóban. De talán megteremthetó'k azok a kommunikációs jelképek, amelyek elviselhetőbbé, lakhatóvá tehetik az ilyen nagyvárost is. Amik elvezethetnek a harmóniához. És ebben az építészetnek és a szobrászatnak azonos föladata van.- Fernando, köszönöm a beszélgetést. González beszéde a Kévés Stúdió Galériában - kiállítása megnyitóján (Válasz a mexikói nagykövet, Kévés György, Fajó János, Fábián László megnyitó beszédére) Vannak olyan alkalmak, amikor egyáltalán nem könnyű köszönetét mondani. A rengeteg érzés közül, amely jelen pillanatban bensőmben munkál, a legmélyebben gyökerező, a legerősebb: a köszönet. 1969-ben, azaz harminckét évvel ezelőtt jártam először Magyarországon. Akkoriban nem is álmodhattam arról, hogy egykor majd ezen a módon, ahogyan most, térek vissza Budapestre. Akkoriban turistaként érkeztem Magyarországra, egy olyan országba, amelyet mitológiainak éreztem, amely az emberiség és a kultúra mitológiájának hazája. Nehéz idők jártak azidőtt, ennek ellenére távozásomkor nagyon nemesnek éreztem ezt az országot, nagyon nagy hatást tett rám, mély benyomásokat szereztem. Ma már egészen más a helyzet. Ma már úgy érzem, hazatértem. A lehető legjobb házba tértem haza: a barátságéba. Nem is álmodtam arról, el sem tudtam képzelni, hogy itt együtt lehetek régi barátom85
