Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 9. szám - Sághy Miklós: A metafora szerepe a nyelvészetben
talatunk lényegét határozza meg, illetve a metafora annak bizonyítéka, hogy a képzelet milyen fontos szerepet játszik a fogalomalkotásban.9 E nézőpont a nyelvet alapvetően metaforikusnak tartja, és ebből következően nem von éles határvonalat a szó szerinti, illetve a metaforikus közé. Nyilvánvaló, Di Pietro dolgozatában a metaforikusság romantikus felfogása mellett érvel a klasszikus megközelítésmóddal szemben. Igényként pedig azt fogalmazza meg, hogy a nyelvészetnek „tanulmányoznia kell, hogyan használja az ember érzelmi és értelmi képességeit arra, hogy kialakítsa és átalakítsa a nyelvtannak nevezett készítményt. Röviden: a nyelvészetnek a nyelv metaforikus működésére kell figyelmét összpontosítania”.10 Talán nem nagy merészség megkockáztatni azt a megállapítást, hogy Di Pietro a nyelvészeti metafora-kutatás jövőjét többek közt kognitív („érzelmi és értelmi”) szempontok bevonásával látja elképzelhetőnek. Mielőtt azonban ezt a gondolatot tovább vinnénk, vizsgáljuk meg a szóban forgó dolgozat kronológiai kontextusát. Di Pietro A metafora szerepe a nyelvészetben című munkája 1978-ban jelent meg. Szinte ezzel egy időben, 1977-ben látott napvilágot Max Black More about metaphor című nagyhatású dolgozata11, melyben olyan következtetési mechanizmusokra hívja fel a figyelmet a metafora megértéssel kapcsolatban, melyek nem nyelvi információk feldolgozását is megkövetelik. 1979-ben Searle közreadja Expression and meaning. Theory ofSpeach Acts című, sokat idézett könyvét12, melynek egy fejezetében metafora-elméletének alapvetéseit dolgozza ki. Searle a metafora szemantikai megközelítése helyett annak pragmatikai szerepét hangsúlyozza, pontosabban: arra mutat rá, hogy a metafora-megértést nem annyira jelentéstani, mint inkább a nyelv használatát meghatározó elvek vezérlik13. E két fontos munka azonban, bár elmozdulást mutat a nyelv szigorúan szemantikai-logikai vizsgálatától a pragmatikai, használatelvű elemzések felé, még mindig a klasszikus elmélet elképzeléseit osztja, vagyis a szó szerintit megkülönbözteti a nem szó szerintitől, és úgy véli, az utóbbihoz az előbbi értelmezésén keresztül vezet az út. Az igazi .Áttörést” - legalábbis a romantikus megközelítésmód tekintetében — Lakoff és Johnson 1980-ban publikált Metaphors we live by című munkája jelentette14. A két szerzőt elméletük kidolgozására az a megfigyelés indította, hogy a metafora jóval több, mint csupán az irodalmi szövegek díszítőeleme, amellyel a stilisztika és retorika foglalkozik. Véleményük szerint ugyanis a hétköznapi beszéd is telítve van metaforikus kifejezésekkel, amelyeket mindenféle tudatos szándék nélkül használunk. Természetesen - mint ahogy arra fentebb már utaltam — ez nem új keletű gondolat,15 ám a nyelv alapvető metaforikusságának tézise könyvük hatására szélesebb nyelvészeti körökben is elfogadhatóvá vált. Nem szabad elhallgatni, hogy Lakoff és Johnson szóban forgó munkája a hetvenes évek végén kibontakozó kognitív nyelvészet alapvetéseihez kapcsolódik. Mi az a kognitív nyelvészet? Vázlatosan: a kognitív nyelvészeti megközelítés az ember információ-feldolgozását, -szervezését és -továbbítását irányító legfontosabb eszköznek tartja a nyelvet, azaz olyan struktúrának, melyben megjelennek az emberi elme fogalmi szerveződésének mintái. Ennek megfelelően vizsgálatának célja: a nyelven keresztül megragadni azokat a feldolgozási és kategóriaképző elveket, melyek az ember mentális rendszerét jellemzik.10 Előfeltevése tehát hasonló, mint a generatív grammatikáé: a nyelvi struktúráknak elmebeli realitása van, azaz a nyelvi szerkezetek az emberi elme működésének 779
