Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 9. szám - Sághy Miklós: A metafora szerepe a nyelvészetben
előfeltevés-rendszerük azt írja elő, hogy csak olyan metaforákat alkalmazhatnak, melyek empirikusan alátámaszthatók, és éppen ezért tényként könyvel- hetők el. Látható, hogy Di Pietronak e gondolata azt foglalja magában, hogy a nyelv alapvetően metaforikus természetű, és a metaforikusság „tudományos” vagy ,költői” foka csupán attól függ, hogy az adott szöveg metaforái kapcsolódnak-e empirikus tényékhez vagy sem. A művészi szövegek metaforikus- sága valószínű nem igényel bővebb magyarázatot. A tudományos szövegek esetében Di Pietro példaként állítja a generatív grammatika olyan metaforáit, mint „mondat fa”, „ág rajz” vagy a matematikából származó „transzformáció”, „rekurzivitás”, illetve a pontosan nehezen meghatározható „elme” fogalmait. Természetesen ezek a kategóriák az elméleten belül szó szerinti értelmet nyernek, hiszen a nyelvtani szövegvilág előfeltevéseinek megállapításakor ezeket a kifejezéseket nyelvi tényékhez, azaz empirikus általánosítások eredményeihez5 kötjük. Vagyis: „ha megállapítottuk egy nyelvtani szövegvilág előfeltevéseit, akkor mindezt »nyelvtani elméletinek nevezhetjük, és tekintélyes mennyiségű, egyébként metaforikus kategóriát tekinthetünk e világ részének szó szerinti értelemben”.6 Röviden összegezve: Di Pietro a szó szerinti és nem szó szerinti határozott megkülönböztetése helyett amellett érvel, hogy a nyelv alapvetően metaforikus természetű, illetve rámutat, hogy erősen megkérdőjelezhető a nyelvészeti elméleteknek az alapvetése, miszerint a nyelv vizsgálatának legfontosabb ösz- szetevője a logikai természetű szerveződések és működésmódok kutatása, miközben a nyelv figurális jellegét másodlagos (retorikai) funkcióként kezelik. Tágabb elméleti kontextusba helyezve Di Pietro dolgozata egy olyan megkülönböztetést jelenít meg, mely alapvetően meghatározza a metaforával foglalkozó teoretikus írásokat, nevezetesen az ún. klasszikus (vagy szó szerinti nyelvelméletek) és romantikus elképzelések szembenállását. Az előbbi — vagyis a klasszikus nézőpont - nevét onnét kapta, hogy elméleti alapvetései egészen Arisztotelész retorikájáig nyúlnak vissza. Arisztotelész a metaforát olyan díszítő elemnek tekintette, mely a hétköznapi nyelvtől eltér, és tartalmában nem oly egyértelmű, mint a mindennapok nyelve.7 A metafora célja pedig, hogy olyan retorikai hatásokat (pl. meggyőzés, gyönyörködtetés stb.) váltson ki, melyekre a hétköznapi nyelv nem képes. Látható, hogy ez a nézőpont a metaforát olyan díszítő elemnek tekinti, amely eltér a mindennapok nyelvétől, és az értelmezés speciális formáit kívánja a hallgatótól vagy az olvasótól. Az ehhez az elméleti elgondoláshoz kapcsolható megközelítések a metaforát olyan nyelvi alakulatként vizsgálják, melyhez a szó szerinti nyelvből kiindulva juthatunk csak el. Vagyis: a szó szerinti szintjén jelentkező „értelmezési zavar” sarkallja a hallgatót arra, hogy olyan stratégiákat alkalmazzon, melyek a beszélő szándékainak kikövetkeztetésére alkalmasak. Az ide sorolható megközelítésmódok mindegyike éles határvonalat von a szó szerinti nyelvi kifejezés és a metaforikus nyelvi kifejezés közé. A klasszikus nézőpont elméletei rokon vonásaik ellenére eltérnek egymástól abban, hogy milyen eljárásmódot javasolnak a szó szerinti szinten megjelenő „értelmezési zavarok” korrigálására, pontosabban: metaforává alakítására.8 A másik, azaz a romantikus megközelítés nagy vonalakban arra a tizennyolcadik, tizenkilencedik századi elképzelésre vezethető vissza, miszerint a metafora a nyelv és a gondolkodás olyan integrált része, mely a világtapasz778
