Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 9. szám - Pomogáts Béla: Irodalom a hatalom szorításában
félreérthetetlen elkötelezettséggel idézték fel 1956 őszének vagy a szabadság- harc vértanúinak emlékét. Mindezt az elbeszélő irodalom „direktebb” ábrázolásában nehezebben lehetett volna elmondani. A Kádár János (és a művelődéspolitikában Aczél György) nevével jelzett korszak a maga cenzurális rendszerében azonban mindenképpen határozott kontinuitást mutat. Az az irodalompolitika, amely az ötvenes évek ,felvilágosul atl an” abszolutizmusát a hatvanas évek közepén - a politikai konszolidáció eredményességével párhuzamosan - a .felvilágosult” abszolutizmus idővel sokat bírált paternalista gyakorlatával váltotta fel, valójában egészen 1988 tavaszáig érvényben maradt. A kádárista-aczélista irodalompolitika mindig ingerülten, nem egyszer hisztérikus intézkedésekkel reagált minden olyan jelenségre, amely a központilag elgondolt irodalommodelltől eltért, vagy éppenséggel a hivatalos állásponttal szemben valamilyen ellenzéki pozíciót képviselt. Hosszasan lehetne sorolni azokat az eseteket, amidőn az irodalompolitika vagy az irodalompolitikát képviselő kritikai gárda minden tolerancia nélkül lépett fel írók, művek és folyóiratok ellen. így jutott a betiltás sorsára Illyés Gyula Szellem és erőszak című esszékötete, Sík Endre önéletrajzi visszaemlékezéseinek egy kötete, Eörsi István egyik könyve, illetve részesült „szilen- ciumban” Konrád György, Petri György, később Csoóri Sándor, Csurka István és Nagy Gáspár, került sor rendőri, illetve bírósági eljárásra Konrád György, illetve Haraszti Miklós ellen, „szervezték át” az Irodalomtudományi Intézet Kritika című folyóiratát, majd a Mozgó Világot, a győri Műhelyt és a Tiszafáját: az .Átszervezés” mindig a korábbi szerkesztőség leváltását és a folyóirat arculatának alakítását jelentette, indítottak büntetőhadjáratot a Bibó Emlékkönyv, majd a SZETA-antológia létrehozói és szerzői, illetve azok ellen az írók és esztéták ellen, akik az „első nyilvánosság”-ból kitiltott írásaikkal kénytelenek voltak a „második nyilvánosság”-ban: a szamizdat folyóiratokban vagy az emigráns magyar sajtóban jelentkezni. Különösen ez utóbbi eljárás: az úgynevezett „konzultációs lista” összeállítása és állandó jellegű, fenyegető lobog- tatása háborította fel az irodalmi életet. Számtalan erőszakos vagy manipulativ irodalomkritikai intézkedést és beavatkozást lehetne még említeni, ezekben a pártközpont agitációs és propaganda osztálya, illetve a Tájékoztatási Hivatal munkatársai jártak elöl, nem egyszer értelmetlen és érthetetlen túlbuzgósággal szolgálva az ostoba központi intézkedéseket, és így zaklatva és lázítva az irodalmi életet. A legtöbb magyar írónak és kritikusnak vannak személyes tapasztalatai arról, hogy a .felvilágosult abszolutizmus” paternalista irodalompolitikája milyen módszerekkel, mesterkedésekkel, időnként milyen olcsó trükkökkel működött. Éppen a pártállami rendszer utolsó éveiben tapasztalt retorziók keltették fel minden korábbinál erősebben az irodalom autonómiájának ösztönét, amely aztán az 1988 májusától kibontakozó általános politikai átalakulás légkörében már radikálisan elutasította az erőszakos gyámolítást, ami a paternalista irodalompolitika lényegi ismérve volt. Ez a paternalista irodalompolitika kétségtelenül a gyenge és tétova diktatúrák közé tartozott: nem kívánt élni és visszaélni a terrornak azokkal az eszközeivel, amelyeket a Rákosi Mátyás és Révai József nevéhez fűződő korszak vagy az 1956 utáni megtorlás létrehozott és minden aggály nélkül alkalmazott, de nem volt képes engedni az ideológiai dogmákból és babonákból, és 775
