Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 9. szám - Pomogáts Béla: Irodalom a hatalom szorításában

ezért nem kívánt teret adni az irodalom szabadabb mozgásának sem. Mindebből tétován eltervezett és rossz lelkiismerettel végrehajtott intézkedések következtek, kialakult egy „irodalompolitikai” és kritikai gárda, amely saját karrierje érdekében meglehetősen gátlástalanul hajtotta végre a hatalom akár legátgondolatlanabb intézkedéseit, ugyanakkor megpróbált az ellenzék felé is kacsintani, s a gyakorlatban enyhíteni valamit az irodalompolitikai ostobaságok és bornírtságok rendszerén. Voltak ennek a gárdának kérlelhetetlenül szűk látókörű tagjai, mint például Knopp András vagy Rényi Péter és E. Fehér Pál, akik erőszakos művelődéspolitikai vagy sajtókritikai beavatkozásokkal tették ismertté és ellenszenvessé nevüket, és voltak pái’beszédre hajló képviselői, például Tóth Dezső, aki ha tehette, enyhített valamit a „központi direktívák” irodalom- és íróellenességén. Azt mondhatnám, hogy az irodalomnak, mihelyt a „pártállam” központi magja megrepedt, nem is kellett nagyon harcolnia azért, hogy ennek a beosztott irodalompolitikai gárdának a kezéből kiragadja saját ügyeit, és hosszú évtizedek múltán ismét saját autonómiájának létrehozását készítse elő.

A Kádár János nevével jelezhető politikai stratégia és az Aczél György személyével összeforrott művelődéspolitika a hatvanas évek elejére konszolidálódott és attól kezdve közel három évtizedre - tehát egy rendkívül hosszan tartó korszakra - határozta meg a magyar irodalom, a nemzeti kultúra lehetőségeit. Ennek a három évtizedes cenzurális korszaknak igen súlyos következményei voltak a szellemi élet mentalitásában és moráljában. így az intézményesített cenzúra következtében alakult ki az öncenzúra rendszere, ennek a rendszernek a bonyolult pszichikai és erkölcsi következményeivel. Az öncenzúra annak a tudatában működött, hogy tudniillik az áttételesebb, metaforikus formában előadott közléseket ne veszélyeztesse a cenzurális rendszer kihívása, minthogy ez a kihívás amúgy is reménytelen vállalkozás. Valójában erre az öncenzúrára - mint túlélési stratégiára - rendezkedett be a magyar irodalom. A cenzúra és az öncenzúra működésének körülményei között mindazonáltal érvényesülni tudott ennek az irodalomnak a hagyományos igazságkereső és társadalmi tudatformáló szerepe (nem minden úgynevezett „szocialista” országban volt ez így, Husak csehszlovákiai rendszere például maradandó nyomokat hagyott a cseh és szlovák irodalom fejlődésén!).

A magyar irodalom ilyen módon nagyobb művészi és erkölcsi károk nélkül léphetett át az 1989-1990-es történelmi határvonalon, igaz, az íróasztalfiókból sem kerültek elő olyan művek, amelyeket korábban a cenzúra száműzött volna oda. Azt azonban, hogy az öncenzurális mentális rendszer mennyire hagyott maradandóbb nyomokat a magyar kultúra, a magyar irodalom mélyebb mentális struktúráin, azt, hogy az irodalom és a hatalom viszonya most már a nyugati minták szerint alakul, avagy fennmaradnak bizonyos, a kelet-európai mentalitásra jellemző tulajdonságok, egyelőre talán megítélni sem lehet. A közeli jövő fogja megmutatni, hogy az irodalom önkormányzata és szabadsága valóban a szellemi élet köznapi valóságának alakító tényezőjévé válik-e, olyan lelki tényezővé, amely egyaránt megszabja az irodalmi élet belső folyamatait, illetve az irodalom és a hatalom viszonyát.

Az előadás elhangzott 2001. augusztus 7-én, az V. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson Jyväskylä-ben.

776