Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 9. szám - Pomogáts Béla: Irodalom a hatalom szorításában

sorának betiltása és az irodalomra rákényszerített sematizmus az irodalom- politika által bevezetett erőszakos kontraszelekció milyen pusztítást eredményezett.

Ehelyett az írónemzedéket vonta feleló'sségre, és azokat a törekvéseket ítélte el, amelyek az irodalmi kultúra elemi normáinak helyreállítását kísérelték meg: „Kezdetben a szektás eredetű hibák bírálatának jelszavával a marxista mezben jelentkező' revizionista nézetek hirdetői voltak a hangadók. Később a nézetek mögött, részben ezekkel összefonódva, majd egyre nyíltabban előtérbe kerültek a leplezetlenül ellenforradalmi állásfoglalások. 1956- ban a Petőfi körben, az írószövetségben és más vitafórumokon a revizionisták, majd a burzsoá nézetek leplezetlen képviselői átvették a vezetést, és hadjáratot indítottak kulturális fejlődésünk és szocialista kultúránk ellen. Igen fontos eleme volt ez az ellenforradalom ideológiai előkészítésének. Bebizonyosodott, hogy ahol a párt eszméi háttérbe szorulnak, ott a szocializmus ügye kerül veszélybe. A revizionisták támadásának fő vonalai a következő irányban bontakoztak ki: kérlelhetetlenül felnagyították az elkövetett hibákat, ugyanakkor elhallgatták vagy lekicsinyelték, s végül szinte teljesen elvetették a kulturális forradalmunk korszakos eredményeit. Felmelegítették és »marxista« frázisokkal körítették a »művészet«, a kultúra szabadsága ósdi, liberális-burzsoá jelszavát, és e jelszó mögé húzódva, a kultúra pártosságának lenini elvét s a párt- és az állami irányítást támadták. A világnézetek közötti verseny likvi- dátori értelmezésével, a »demokrácia mindenki számára« jelszavának hirdetésével eljutottak az osztályharc, a proletárdiktatúra tagadásához. A nemzeti sajátosságok, a »nemzeti út« egyoldalú hangsúlyozása lényegében a proletár internacionalizmus elvetését jelentette. Logikus folytatása volt ez a magyar revizionisták antimarxista nézetének az »egységes magyar nemzeti kultúráról«. A szocialista realizmus elveinek revíziója, később létezésének tagadása, az irodalom és a művészet marxista-leninista értelmezését dobta félre.” A párt- határozat ezt követően arra is kitért, hogy az 1955-1956-os irodalmi törekvésekkel szemben az úgynevezett „szocialista” magyar irodalom folytonosságát a november 4-ét követő politikai és ideológiai restauráció állította helyre: azok az irodalmi művek, amelyek úgymond „a szocializmus építésének talajáról ábrázolják népünk hősi küzdelmét az ellenforradalom legyőzéséért, a szocialista jövő megvédéséért.” Ezek a művek - nyilvánvalóan Darvas József, Mesterházy Lajos, Dobozy Imre, Békési András és mások korabeli regényeiről és színdarabjairól van szó - akkor igen nagy kritikai és társadalmi elismerésben részesültek, irodalmi díjakat kaptak, mára csupán egy szégyenteljes korszak szomorú dokumentumai.

Az 1957-1958-ban közrebocsátott kultúrpolitikai állásfoglalások, igaz, a múló évtizedek során több-kevesebb korrekcióval, tulajdonképpen mindvégig meghatározták az 1956 novemberével megnyíló és 1988 májusával záruló történelmi korszak irodalompolitikáját, legfeljebb a gyakorlati művelődéspolitika - a könyvkiadás, a folyóirat-szerkesztés vagy az irodalombírálat - során veszítettek ideológiai egyértelműségükből és határozottságukból. Ugyanez vonatkozott a cenzurális rendszerre, a cenzurális politikára is, amelynek elvi (,Ideológiai”) követelményeit szintén az imént idézett vagy említett párt- határozatok fogalmazták meg. Természetesen a cenzurális politika is sokat enyhült a múló évtizedek során, maga a cenzurális rendszer azonban mind773