Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 9. szám - Pomogáts Béla: Irodalom a hatalom szorításában
végig fennmaradt és működött, emellett megőrizte a maga informális: meghatározatlan és tulajdonképpen „törvényen kívüli” jellegét is. így lehetett igazán hatékony, ugyanis, ha a mindenkori korlátokat a mindenkori politikai akarat (és taktika) szabja meg, akkor igen nehezen lehet ezeket a korlátokat megkerülni és kijátszani. A korszak szellemi életében mindazonáltal - éppen az irodalompolitikával szemben - szüntelen jelen volt az irodalom önvédelme és rejtett függetlenségi harca is, ez számos vitában, több irodalomtörténész és irodalomkritikus tevékenységében, sőt egész intézmények, például a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete és ennek Kritika című folyóirata, illetve néhány más folyóirat: a pécsi Jelenkor, a debreceni Alföld, a szegedi Tiszatáj, a katolikus szellemiséget képviselő Vigilia munkájában érvényesült. Mindazonáltal arra, hogy az 1957-1958-as párthatározatok tézisei és az általuk meghatározott cenzurális politika milyen erőteljesen tartotta magát, számtalan bizonyítékot: elvi állásfoglalást, irodalomkritikai ítéletet és gyakorlati irodalompolitikai intézkedést lehetne bizonyíték gyanánt felidézni. Tulajdonképpen ezek a tézisek szabták meg azt a képet is, amelyet A magyar irodalom története 1945-1975 című akadémiai kézikönyv első - az irodalmi élettel és az irodalomkritikával foglalkozó — kötete rajzolt az 1948 és 1975 közötti irodalmi életről. Az idevonatkozó fejezet alig tesz említést az irodalmi ellenzék tulajdonképpeni tevékenységéről, és persze nem ismerteti ennek az ellenzéknek az érvelését sem, például hallgat az 1955 őszi Memorandumról is, az írószövetséget és az irodalmi élet egy részét viszont egyértelműen elítéli az 1956-os forradalomban tanúsított magatartása miatt, illetve igazolni kívánja az író- szövetség 1957 eleji feloszlatását és az írók ellen rendelt politikai pereket. Már csak emiatt is szükség volna egy új irodalomtörténeti összefoglalás létrehozására, ennek az összefoglalásnak éppen a szüntelenül működő, a magyar irodalom élettörténetét korlátok közé szorító cenzurális rendszer működésének, illetve következményeinek, valamint az ellene folyó szellemi küzdelemnek a leírása lehetne az egyik orientációs szempontja. Tudom, hogy az egyelőre megvalósíthatatlan követelmény (mert ki vállalkozna egy új irodalomtörténeti ösz- szefoglalás elkészítésére?), mégis hasznos volna, ha előbb-utóbb a tudományos kutatás számot vetne azzal, hogy miként is működött és milyen következményekkel járt annak a cenzurális politikának az érvényesülése, amely évtizedeken keresztül szorította korlátok közé a szabad alkotómunkát. PATERNALISTA CENZÚRA ÉS ÖNKÉNTES CENZÚRA A szovjet birodalmi övezet országainak, illetve a kisebb történelmi korszakoknak a cenzurális rendszere között igen nagyok voltak a különbségek, hasonlóképpen különbségek voltak tapasztalhatók az irodalmi kultúra különféle műfaji kategóriáinak cenzurális megítélése között is. így a legnagyobb szabadsággal valószínűleg a költészet rendelkezett, minthogy ennek metaforikus, metaforizált nyelvén időnként olyan üzenetek is megfogalmazhatók voltak, amelyektől az elbeszélő irodalomnak, a drámaírásnak és kivált a tanulmánynak, az esszéirodalomnak távol kellett tartania magát. így például olyan költői alkotások, mint Vas István Mikor a rózsák nyílni kezdtek, Juhász Ferenc Egy eposz első sorai, Ágh István Magyar Katalin a maguk metaforikus nyelvén 774
