Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 9. szám - Pomogáts Béla: Irodalom a hatalom szorításában

kezdetben igen keményen, később (nagyjából a hatvanas évek második felétől kezdődően) jóval engedékenyebben használta fel a politikai cenzúra eszközeit. Az azonban mindvégig nyilvánvaló volt, hogy a cenzurális rendszernek nincsenek törvényesen keretei, a politikai cenzúra valójában informális módon működött. (Emlékezetes, hogy az írószövetség 1981-es közgyűlésén Eörsi István némiképp ironikus módon javasolta a cenzúratörvény és -hivatal létrehozását, azzal a szándékkal, hogy legalább nyilvánosak legyenek a szabad véleménynyilvánítást korlátozó keretek.) A cenzurális rendszer ilyen módon nem a jogrendre, hanem ideológiai és politikai alapokra épült, és ezeket az alapokat, amelyek aztán kvázi Jogforrásokként” szolgáltak, az uralmi helyzetben lévő kommunista párt, a Magyar Szocialista Munkáspárt mindenkori akarata szabta meg.

A magyar kultúra nyilvánosságát a Kádár-féle korszak több mint három évtizedében a pártvezetés által kialakított központi intézkedések: párthatározatok, a Központi Bizottság mellett működő úgynevezett Elméleti Munka- közösség állásfoglalásai, különböző párt- és állami intézmények direktívái vagy éppen párt és állami funkcionáriusok szóbeli utasításai szabályozták. Ezt nevezték a kulturális élet pártirányításának, majd a korszak vége felé némi cinikus (ön)iróniával „kézivezérlésnek”. Ezek a határozatok, direktívák és utasítások szabták meg a kulturális intézményrendszer működését, a művek befogadásának lehetőségeit, sokszor egészen vulgarizált módon, mint például az irodalompolitika évtizedeken keresztül érvényesített ,három t-s” preferenciá- lis és cenzurális ideológiája, amely a szellemi jelenségeket a „támogatott”, a „tűrt” és a „tiltott” kategóriák erőszakosan leegyszerűsíthető rendszerében helyezte el és ítélte meg.

Az a koncepció, amely ha változó módon is, eredendő rigorozitásából kétségtelenül sokat engedve, mégis meghatározó formában érvényesült az 1956 és 1989 közé eső évtizedek művészeti ideológiájában és napi irodalompolitikai gyakorlatában, voltaképpen az 1956-os forradalom leverése után alakult ki, s mint ilyen, magán hordozta a restaurációs ideológiák és politikák jellegzetes bélyegét. Mindez vonatkozott a cenzurális rendszer, a cenzurális politika működtetésére is. Ennek a cenzurális rendszernek a részét képezte az irodalom „megfegyelmezésére”, illetve a forradalom eseményeiben szerepet vállalt írók (Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Fekete Gyula, Molnár Zoltán, Tardos Tibor, Eörsi István, Gáli József, Obersovszky Gyula és mások) tevékenységének megtorlására irányuló politika is. Az 1957-1958-as írópereknek a cenzurális rendszer helyreállítása tekintetében is voltak üzenetük, és ezt az üzenetet alapozták meg, fejtették ki teljesebben az ötvenes évek végén közreadott párthatározatok és állásfoglalások.

A közvetlenül a forradalom veresége után kialakított párt- és kormányállásfoglalásokban, például az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1956 decemberi Határozatában, amely a később sokat emlegetett négy tényezőben, tudniillik a Rákosi-klikk helytelen politikájában, a Nagy Imre-csoport tevékenységében, az úgynevezett „ellenforradalmi” erők fellépésében és a „nemzetközi imperializmus” beavatkozásában jelölte meg az októberi események kiváltó okait, még nincs nyoma az írótársadalom elítélésének, és arra sincs utalás, hogy a kormányzat felelősségre vonásokat készül elrendelni. Az első dokumentum, amely határozottabb bírálattal beszélt a magyar írók 1956771