Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 9. szám - Merényi Krisztián: Egypercesek
MERÉNYI KRISZTIÁN Egypercesek A töltésen Félórája várom már az óriás gyilkost. Hidegen fúj a szél, elzsibbadt a lábam. A francba. Képtelenség így órákig gubbasztani. Akkor kellett volna... Miért nem? Most... vége. Csitul a szél, csak jönne már az a döcögő' átkozott... Csendes a sín, néma a töltés. Lajos bácsi szerint egy pillanat csupán, apró forróság, egyetlen vakító kisülés. O megjárta az utat és visszajött. Én nem akarok... Apám, hol vagy? Legalább most!... Nem búcsúztam el anyámtól. Levelet kereshet vagy engem a Katusnál, de ő sem tudja, hogy én... Közeledik; muzsikál a vaspálya, szétrobbantja a falu csendjét az ordító vonatarc. Ugróm... Mi ez? Mi történt? Miért nem? Elkéstem... Itt az alkony. Megérint a kéz. Félek a sötétből kinyúló kezektől. Újra a váltókattanást követő síri csend. Hallgat a rideg vas. Zúghatna, őrülten bőghetne, a kerék szaggathatná a húst. Mosott hajam véres lenne. Bárcsak a tengelyhez ragadva, kerékre csavarodva könnyű, gondja-nincs lélekként... Anyám! Aggódsz értem? Feljajdítottad már a falut? Ne gyertek... ne lássatok ilyen fehéren. Újból zizmereg a sín, majd kölyökmacska-jajdulással merevedik őrjöngésbe... Acélteste hamar ideért. Nem szabad hibáznom, odaugrom, közé, nem baj, ha keréknek fejjel. Most! ... Lehetséges ez? Gyorsan elment, túl rövid volt, vak sötét van. Rohanok haza. Anyám vár... és még ki sem készítettem a holnapi ruhát. A kilencvenharmadik tél A porkavarta faluszéli utcában roskadozott a hajdan hófehérre meszelt, szürkés sárgává öregedett vályogház, előtte kifli-görbe gyászruhás anyóka állt. Nem árusított semmit, csak céltalanul ácsorgott, pirkadattól a koromsötét beálltáig; bólogatásszerűen remegő fejét kendő fedte. Időnként hazacsoszogott, evett néhány falatot, majd visszaigyekezett az út szélére. A megpillantott utcajárót gyönge hangján köszöntötte, közben hátát még 758
