Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 7-8. szám - Osztroluczky Sarolta: Név és metafora

A személyes narráció megteremtődése

Később, a metafora jelentésgeneráló erejét kihasználva, a belső forma aktivizálása nélkül is újrateremti az elemek közti kapcsolatot a szöveg47, hogy Misu személyes elbeszélésének kezdetén „újult erővel” térhessen vissza a forma-képzet-jelentés (párna-toll-írás) értelemképző hármassága: A halottas ágyon mint párnáján feküdt Anyus ezen a Naplón, kivettem a feje alól. Én is követem, mint Anyusom anno, hogy akinek kidőlt a toll a kezéből, attól az én feladatom továbbvinni a lantot. Mely többrétű. Hisz megfejtésre és kiigazításra is vár. (Plusz a cérnás fűzés el is szakadt, hullnak szét a lapok, ezért rendet is kell tenni.) És amondó vagyok, hogy az Apus és Anyus által írtakhoz több helyen hozzáfűzések is kívánkoznak. [...] Ezért holnaptól nekilátok az ő által írtak ellátásának (láb)jegyzetekkel. Hogy a fenti szülői példák nyomán mit írjak én az életemről.'” (411., kiem. - O.S.) E szövegrészlet Misu léthelyzetének éppen azt a pillanatát, határhelyzetét rögzíti, amelyben az interpre- tálóból való íróvá válás státuszváltása megtörténik. „Holnaptól” írni kezd: először csak „(lábjegyzeteket”, később az életéről, mint saját történetének személyes elbeszélője. E határállapotot a szöveghely több szinten is témájává teszi. Az elsődleges jelölés szintjén, amennyiben a „kezdő” narrátor az elbeszélés nehézségeivel küzd (,/nit írjak én az életemről”), ami egyrészt a feljegyzések megszületésének okában (belső késztetés, kényszer: ,pz én feladatom [...] rendet is kell tenni [...] hozzáfűzések is kívánkoznak”), másrészt a befogadó hiányából adódó kételyben, az írás értelmetlenségének érzetében keresendő. A nyelvi jelek másodlagos rendezettségének szintjén pedig egyrészt a külső forma (.párna) és metaforikus jelentés (írás) szemantikai határán megjelenő toll képzetének újbóli előfordulásával, valamint a művészet (a költői szó) megszületésének mitologémáját újrateremtő jelhasználat által. Misu alulstilizált nyelvezetére jellemző az a képzavar, amelyet a saját szöveg megkezdésének motivációjaként említ: „[...] hogy akinek kidőlt a toll a kezéből, attól az én feladatom továbbvinni a lantot." (kiem. - O.S.) Tévedés volna azonban ezt a mondatot a nyelvhasználat felől vizsgálni, s mint értelmetlen megnyilatkozást a jelentésalkotásból kizárni. A személyes nyelv megalkotása felé mozduló, az íróvá válás folyamatán látványosan elinduló szubjektum ugyanis nem tekinthető csupán a nyelv használójának, helyette sokkal inkább olyan alanyiságnak, aki megalkotja saját nyelvét, értelmes rendbe állítva a maga alkotta narratív szimbólumokat. Emlékszünk még, mikor Hermész alakszimbólumát magára öltötte. Most ezt az önazonosító jelképiséget kibővíti - a lant említése kapcsán - a művészet keletkezésének momentumával. Mint ismeretes, a lant Hermész-szimbólum, amelyet a hős teknősbékapáncélból lévő bölcsőjéből alkotott meg, hogy lantmuzsika kíséretében dalokat rögtönözzön. A lant ezzel a művészet születésének szimbólumává vált. A Misu határhelyzetét rögzítő szövegben a lant megnevezés regenerálja és egyben az értelmezés részévé teszi ezt a mitikus jelentésmozzanatot, hogy ezzel is felhívja a figyelmet: itt művészet (költészet, írás), azaz saját nyelv születik.

Végezetül elmondható, hogy e születőben lévő művészet, az önálló szövegalkotás felé tett kezdeti bizonytalan lépés felől nézve a regény címének értelmezési köre is kiegészül egy potenciális jelentéssel. Korábban utaltunk rá, hogy az ’emelek, mozgatok’ cselekvést kifejező szlovák szintagma (ja dviha) hangalaki egybecsengésük (hangzásmetaforizáció) révén a Jadviga név meta709