Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 7-8. szám - Osztroluczky Sarolta: Név és metafora
leményt alkotó nyelvi elemek, a szavak önmagukban mint megnevezések is világszemléletet hordoznak, hangtestük, illetve jelentéstörténetük révén. A jelhasználat helyett jelteremtésként felfogott költői nyelv e megnevezések által fejti ki poétikai funkcióját, és már nem értelmezhető pusztán csak a hősök, illetve az elbeszélő karakterisztikus jegyeként, mert annál magasabb (szerzői) kompetencia tartományába tartozik, s csak a szöveg poétikai egészében nyeri el jelentését. Ha a hétköznapi, információcserén alapuló, vagyis az eszközként, felhasználói helyzetből tekintett nyelv felől közelítjük meg Misu alakját (vagyis párhuzamot vonunk szövegvilág és külvilág között), akkor egyet kell értenünk azzal a kijelentéssel, hogy ő egy „majdhogynem debil valaki, akinek a nyelvi érzéke szinte a nullával egyenlő.”5 Am ha megnyilatkozásait mint a regény értelemegészét konstituáló nyelvi tényezők egyikét tekintjük, s feltárjuk azok motivikus és metaforikus szerkezetét, alakjáról, a történetben betöltött szerepéről nemcsak többet, de minőségileg újat tudhatunk meg ahhoz képest, amit beszédstílusa mutat. A megnyilatkozásként értett nyelv, mely közlő funkciót tölt be: a hősök nyelve, ennek vizsgálata a történet és - részben - a narráció szintjére irányul. De nem feledkezhetünk meg a szöveg diszkurzívü szerveződéséről sem, melyet a recepció csak részlegesen vagy igen óvatosan tárgyal, s amely a közleményt alkotó nyelvi elemekből, a szavakból mint megnevezésekből, metaforákból épül ki. A szöveg ezen metaforikus organizációjának vizsgálata nélkül homályban marad a szemantikai innováció, amely a nyelv tropikus természetét hangsúlyozó, azt ontológiai alapjaira visszahelyező nyelvszemlélet felől feltárul. írásomban egy ilyen megközelítés interpretációs termékenységét kívánom felmutatni. A nevek szerepéről Az Osztatni név autoreferens voltára már a recepció is rámutatott, amikor annak - az egyik szereplő által egyértelműsített - jelentését mint az architex- tusra tett rejtett utalást tételezte. A sokat hivatkozott szöveghely7, melyben a regény egyik szereplője, a naplóba harmadikként beíró, azt jegyzetekkel ellátó és összeszerkesztő Misu szövegszerűen, lábjegyzetek formájában tárja fel a családnév eredeti, köznévi jelentését (’utolsó’, ’maradék’), nemcsak abban lehet iránymutató, hogy miként (családregényként) értsük, hanem abban is, hogy hogyan (metaforikusán) értelmezzük magát a regényszöveget. A fikció szerint ugyanis Misu olvasata megelőzi a mienket, reflexiói - akarva-akarat- lanul - már eleve hangolják, illetve felülírják értelmezésünket. A semmitmondó Osztatni névből Misu hívja elő a metaforikus modalitást azáltal, hogy észlelhetővé, reflektálttá teszi számunkra a szó jelentését. Ezzel a - szimbolikus - gesztussal a nyelv eredendően tropikus voltára világít rá; arra, hogy a szavak (a dolgok nevei) a mindennapi nyelvhasználat számára közömbös jelölők csupán, de a művészi nyelv újra elevenné, élő metaforává teszi őket.8 A tulajdonnevekkel is hasonlóan áll a dolog: a referenciális jelentésen túl a hétköznapokban irreleváns, hogy valakit Kisnek, Kovácsnak, Akakijevicsnek'1 vagy éppen Osztatnínak hívnak, hiszen a motiváltság legfeljebb e nevek első viselőjénél játszott szerepet; egy-két nemzedék távlatából már csak kiüre695
