Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 7-8. szám - Osztroluczky Sarolta: Név és metafora
sedett forma, jelentés nélküli, halott trópus. Ezzel szemben a költői nyelvben megelevenednek ezek a halottnak hitt metaforák, relevánssá válik a szavak, nevek eredete, történeti jelentése. Mert .bármilyen mélységet és elvontságot is érjen el gondolatunk, nem mondhat le arról a szükségszerűségről, hogy visszatérjen - mondjuk így, felfrissülésképpen - kiindulópontjához, a képzethez. A nyelv a költészetnek nem csupán nyersanyaga, mint ahogy a szobrászaté a márvány; a nyelv maga a költészet, de ezzel együtt mégsem jöhet létre benne költészet, ha a szó szemléletes jelentése feledésbe merül.”10 Misu - a fikció szerint - a szöveg végső formáját kialakító, jegyzetelő és a könyvet egybeszerkesztő pszeudoautoritás a már idézett lábjegyzetet fűzi vezetéknevéhez, s ezzel reszemantizálja azt, megteremtve általa a szüzsés transzpozíciót: a szó szöveggé való kibontásának lehetőségét. A metaforikus modalitását ily módon visszanyert szómű a belső forma további aktivizálódásai mentén szövegművé bomlik ki: az „utolsóság” képzete mind a történet (utolsóvá válás, hanyatlástörténet), mind a narráció (Misu mint utolsó bejegyző) szintjén tematizálódik, s motivált értelmezési lehetőséget ajánl fel akár a családtörténetre, akár Misu narrátori szerepkörére nézve. Ez a kézenfekvőnek mondható, a regényszöveg által explicit módon felkínált interpretációs lehetőség kap hangot a kritikákban is, de a mű nyelvére vonatkozó konzekvenciák, a regény metaforikus potenciáinak feltárására tett további kísérletek nélkül. Pedig ez a regény elején olvasható, interpretációs modellként is felfogható szövegszegmens érzékletesen mutat rá arra a tényre, hogy a megértés a jelentő újrateremtése - szemantikájának regenerálása és megújítása — nélkül nem történhet meg, s hogy a szómű szövegművé avatásának lehetőségét a metaforaképzésért is felelős elem, a jelentéssel átitatott hangforma biztosítja. Az értelmezésnek egy olyan irányú kibővítése, amely figyelembe veszi a nevek hangformai és történeti reszemantizálhatóságát, Závada prózanyelvének vizsgálata esetében sem önkényes. Azért sem, mert a regény egyik - általunk már említett - hőse, Misu többször is szolgál hasonló, a nevek értelmét feltáró bejegyzésekkel.11 Az ő emblematikus alakja is, amely - mint azt később látni fogjuk - a szöveghez való értelmezői viszonyulást testesíti meg, indokolttá teszi, hogy - hozzá hasonlóan - az értelmezési folyamatba a nevek jelentését is bevonjuk, majd végigkövessük azok költői - szövegbeli - reszemanti- zálódását. Kezdjük a sort az első számú naplóíró nevével: ONDRIS Osztatni András nősülése előtti napon, reményekkel és izgalommal telve kezdi írni naplóját, evvel is hangsúlyozva annak a képzeletbeli mérföldkőnek a jelentőségét, amelyet a házassága jelent a számára. Valami új kezdődik mindkettejük életében, valami, amire mindig és részletesen emlékezni akar majd; a naplóírás cél-oka tehát az emlékezés: „[...] hogy vénen is emlékezzek rá" (10.). De alig telik el három nap az esküvő után, András a következőket írja: fogadalmam szerint nekivágok, hogy papírra vessem históriánkat kezdettől [...] (A megértés reményében, tanulság okából.)" (11-, kiem. - O.S.) Miért lépett az emlékeztetés helyébe a megértés igénye? Andrásnak fel kellett ismernie, hogy az „egy test, egy lélek”, vagyis a házasság mítosza - számára legalábbis - nem válhat valósággá; a Másik nem volt és nem is lesz soha 696
