Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 7-8. szám - Brassai Zoltán: "S bizony mondom: nem ismer engem senki"
A kisregény beszédhelyzete ismét tartalmaz érdekességet. Ugyanis olyan énregény, melyben kettős áttétellel szólal meg a narrátor. Gárdonyi teremt egy elbeszélőt, aki egyes szám első személyben beszéli el találkozását egy halottnak hitt egykori osztálytársával, aki majd neki meséli el a cselekményt, vagyis inkább leírja a lelki helyzetek sorát. A többi szereplőt ez az elbeszélő, akit Miskának hívnak, idézi. Már amennyire beszélhetünk többi szereplőről, hiszen nagyon kevesen vannak, és egy-két jelenetre tűnnek csak föl, mint például Öveges Pé úr, akire Miska féltékeny lett, párbajozott is vele, valamint Miska anyja, egy-két jóbarát, akik szükségesek, hogy a főszereplők találkozhassanak, egymásba szerethessenek s dönthessenek: együtt élik le életüket. Ez a beszédhelyzet ad lehetőséget Gárdonyinak arra, hogy megoszthassa magát két hőse között, megpróbálhasson elrejtőzködve írni saját legbensőbb gondolatairól és érzéseiről. Ez persze nem nagyon sikerült, hiszen már a felszínen oly nyilvánvaló egyezések vannak saját sorsa és Miskáé között, hogy az olvasók és az elemzők rögtön felfigyeltek rá. Miska házassága, családja például azonos az íróéval: feleségétől külön él a főszereplő, maga neveli két fiát, s ebben édesanyja segít neki; a harmadik gyerek, egy lány az anyjánál „nevelődik”. A Felvidéken élnek, Miska időnként a fővárosba utazik, hogy meglátogassa ott élő barátait és könyveket vásároljon. Csak Eger nevét kell beleírnunk, s máris kész a Gárdonyi-portré. S ha még hozzátesszük, hogy Miska nem tud szabadulni a házasságától, azaz nem tud hivatalosan elválni, és még az is kiderül, hogy a házassága óta nem érzi jól magát a nők társaságában, akkor nem csodálkozhatunk, hogy minden olvasója vallomásnak érezte a művet. Erre ugyan megjegyezte: „Az is furcsa, hogy sokan a magam élete történetének gondolják. Pedig hát voltaképpen minden regény az író életének története. Akármiféle személyek is szerepelnek a regényben, a szívok mindig az író szíve. Velők történő mindenféle pedig az író életének egyes szálai, hol nagyító, hol kicsinyítő, hol ferdítő, színes üvegen át nézetten.” De hát itt túl sok volt az egyezés a közismert valósággal. Ráadásul a regénybeli Miska néhol szinte mániákusan mondogatja a Gárdonyira annyira jellemző gondolatokat is. A mű címe (melyről Gárdonyi megjegyzi, hogy csak magyarul lehet így mondani, a francia kiadásban már csonka, mivel franciául nem lehet mondani, hogy Az a ...) már okot adott magyarázatra, filozófiai párhuzamok keresésére és félreértésre. Mivel kétségtelenül van a kisregényben filozófiai jellegű gondolatsor, vagy legalábbis elmélkedés, magától értetődően említik az elemzések Schopenhauer hatását. Érdekes, hogy mily kevéssé vették figyelembe, hogy ez ellen maga Gárdonyi mindig tiltakozott. Igaz, könyvtárában megvolt a nagy német gondolkodó több műve. Egy alkalommal feljegyezte egy cédulára: „Schopenhauer. Az élet semmiségéről stb. Ha valaki keserűséget kotyvaszt magának, minek itatja meg másokkal is?” Tehát ekkoriban nem volt túl jó véleménye a nagy pesszimistáról. De konkrétan a kisregényről is nyilatkozik az író, mikor kapcsolatba hozzák a filozófussal, sőt kifejezetten schopenhaueri gondolatot tulajdonítanak a kisregénynek: „Némely kritikusom azt írta, hogy Schopenh. elméletét dolgoztam fel ebben a regényben. A hatalmas harmadik Schopenhauernál vak erő, nálam testetlen ember, aki testesülni kíván.” Bántja is ez a félreértés vagy félremagyarázás, ezt jelzik ama széljegyzetek, melyeket Mikes Lajos meglehetősen durva kritikájához fűzött. A végére még oda 674
