Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 7-8. szám - Brassai Zoltán: "S bizony mondom: nem ismer engem senki"

tosul Atilla, aki hol úgy viselkedik, mint egy falusi bíró, hol pedig kiderül, hogy filozofikus gondolatai vannak, sőt, még latinul is beszél, s ugyanolyan jól sző fondorlatos terveket, mint a bizánciak, mikor háborúzni akar. A regénynek tehát kettős értelme lesz: keveredik benne a valósággal számot vető ember reális terveket építgető tevékenysége és az emlék, az álomszerűén fel- idéződő, elszállni készülő ifjúság gátakat, határokat nem ismerő lelkesedése. A nagy tervek összeomlanak, mint a nagy birodalom, de megmarad valami belőlük. Legalább annyi, hogy megtalálhatjuk helyünket, ha nem is egy boldogabb világban, de egy könyvtárban, s miénk lehet esetleg, ha nem is a büszke hun szépség, Csáth úr leánya, de a bennünket melegséggel, alázattal szerető avzon rabszolgalány. És ez nem kevés. Itt nyer értelmet a regény elején álló mondat: Hát én volnék Zéta. Bizony, feltételes módban. Volnék; talán. Ketten szeretnek, de csak az a kis nyomorult tyúk ismert, a Tollas Ördög, mert az állatok ismerik csak egymást. Engem még a feleségem sem ismer, mert nem ismerheti a bennem élő vágyak, hajdani vágyak üszkeit, hajdani indulataimat, melyeket a könyvtár csendjében idézek fel, amikor tudom: sem bölcs nem vagyok, sem a becsületem nem folt nélkül való.

A szerelem, házasság, azaz a magánélet teljességének megrajzolását legőszintébben, legleplezetlenebbül 1902-ben írott kisregényében, az Az a Hatalmas Harmadikban végzi el Gárdonyi. Ez hozza meg számára a nyelvhatáron túli ismertséget és elismerést, mivel e mű jelenik meg először franciául. Gárdonyi később mégis azt nyilatkozza, hogy sajnálja, hogy megírta. Akisregényben túl sokat mutatott meg az életéből, gondolataiból, kínjaiból. Ahogy mondja: „Csak azt sajnálom, hogy ami e történetben valóság, én is nem úgy olvastam.”

Érdekes dolog: épp akkor, mikor a történelmi műveit írta, s azokban rejtette el a maga élete gyötrő problémáit, boldogtalanságát, honnan ez a leplezetlen, vagy inkább alig leplezett önkitárulkozás, amire még fia is azt mondja, hogy „napló a Boldogtalanság szigetéről”? Talán onnan, hogy sok minden lesújtó dolog éri ekkor. Először is komolyan, talán életveszélyesen megbetegszik: trombózis éri, az orvosok pedig félrekezelik. Szakkönyveket olvas, rájön, hogy a gyógymód elhibázott, maga segít magán, orvosokban többé nem bízik, még halála előtt sem. 1902. február 23-án megírja végrendeletét, s közben sokat szenved. Dolgozni nem tud: „Próbálkoztam vele, de nem ment. A lábam majd öt kilóval nehezebb mint kellene”. S közben még egy rossz hír: a Kisfaludy Társaság tagválasztásán Fiók Károllyal szemben alulmarad. Ez biztosan fáj neki, bár naplójában csak a tényt rögzíti. Viszont egy év múlva, mikor beválasztják (hat ellenszavazattal), először nem fogadja el a tagságot, úgy hogy Beöthy Zsolt meg is látogatja Egerben megkérni, e szégyent ne tegye meg a patinás társasággal. Mindenesetre naplója inkább egészségi állapotáról szól (ha fia idézetei jól tükrözik, hiszen maga a napló nincs meg). A nagy öröm, a pozitív hír, hogy ki tud menni a verandára, és a megállapítás: „Ez is boldogság, hogy az ember felhúzza a cipőjét”.

Felgyógyulása után újra dolgozik, s pár hét alatt elkészül az új mű, a fia által naplónak titulált Az a Hatalmas Harmadik. Első vázlatát, ha volt egyáltalán első változat, a fiú sem ismeri. Néhány cédula azért ránkmaradt, s ami nagyon érdekes még, Gárdonyi jegyzetei az értetlen kritikáról szintén tanulmányozhatók.

673