Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 7-8. szám - Brassai Zoltán: "S bizony mondom: nem ismer engem senki"

metesládája. Mindazt beleírta, amit addig gondolt életről, világról: Gárdonyi kedves gondolatai és vesszőparipái együttesen jelennek meg Zéta meséjében. Van itt szó papokról pozitív és negatív értelemben, lélekvándorlásról és szerelemről, a természetes falusi élet dicséretéről és a nagyváros megrontó hatásáról, történelemről és történeti néprajzról, Katalaunumról és Attila sírjáról. Ez kissé meg is terheli a regényt, és ezért jegyezte Gárdonyi később, elégedetlenül a Mesterkönyvbe: „Hogy a külsőségekkel való erőkifejtés mennyire teszi értékessé a művet, tapasztalhatod Zéta műveden, ahol a kellékesre van bízva, hogy értékessé tegye a művedet. A Zéta hibája az volt, hogy több történt külsőleg, mint belsőleg. Többet írtam a szemnek, mint a szívnek.” Persze kérdés, hogy ezt a regény drámaváltozatára értette-e vagy magára a regényre is, de valószínűbb az utóbbi. Ettől még lehetett a kedves műve, hisz láthattuk: később valamennyi művével elégedetlen volt legbelül.

Különösen elnagyolt a regény második szerelmi története: Dsidsia szerelme Zéta iránt. Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy Zéta szemén keresztül látjuk a dolgokat, s ő egyszerűen nem veszi észre a lány rajongását: ha pedig felfigyel valamire, az bosszantja. Rá is mordul Dsidsiára, mikor az túlzottan örül viszatérésének. így nem vesz tudomást Zéta elvakultságában arról sem, hogy Emőke Atillát szereti épp oly önátadással, mint ő a lányt. Pedig Emőke többször figyelmezteti. Elmondja neki, hogy ő aztán valóban megérti a reménytelen szerelem keserűségét; tudtára adja, hogy a halálnál csak egy dolog rosszabb, az élet. De mindezekre - a kései vallomás szerint - Zéta csak jóval később, a lány halála után figyel fel, akkor érti meg. És akkor érti meg azt is, hogy neki Dsidsia rendeltetett, mert így legalább egy személy boldog lehet, s neki magának is marad valami az élet örömeiből.

Ez a szerelmi történet egy érdekes történelmi háttér előtt játszódik: ez a Bizánci Birodalom hanyatló időszaka, és a hunok rövid dicsősége. Konstantinápoly tele van alávalósággal: árulás, felbújtás, lelki nyomorúság mindenütt: ezért kell a fiatal gyereket eladni rabszolgának, másképp - az adó miatt - elpusztul a család, ugyanakkor hatalmas összegekkel jutalmaznak mindenfajta álnokságot. Erről meglehetősen keveset tudunk meg, inkább csak a szereplők beszélnek róla, a cselekmény elenyészően kis része játszódik ott. Mindenesetre megtudjuk, hogy ez a világ pusztulásra van ítélve, de a mű végén tovább él, míg az idealizált hun világ megsemmisült.

Sokat írtak már a regénybeli hun életről. Van, aki egyszerűen azt látja benne, hogy Gárdonyi az általa idealizált falusi életmódot ábrázolja: azaz Az én falum jelenik meg hun öltözetben. Ennek persze ellentmond az író kutakodása a forrásokban, de van azért egy-két dolog, ami ezt igazolhatja. Atilla úgy ítélkezik, mint egy falusi bíró, egy bölcs Göre Gábor, a hunok oly vendég- szeretően fogadják az idegeneket, mint egy faluban az odatévedő vándort. Aztán ami furcsább: kackiás bajuszt hordanak, melyet időnként megpödörnek, ételeik is magyar faluból származnak. Azt hiszem, hogy itt bizony némi irónia is jelen van, ami már csak azért is szükséges, mert különben nehezen érthető, hogy miért tűnik el oly hirtelen az a közösség, melytől nem sokkal korábban még a világ boldogabbá tételét várták.

De kinek szól az irónia? Vajon a hunoknak, akiket a görög Zéta bemutat? Nem. Az irónia címzettje maga Zéta, aki úgy-ahogy beszámol ifjúkora talán sosem volt álmáról, tapasztalatairól. így lehetséges, hogy annyira felmagasz672