Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 7-8. szám - Brassai Zoltán: "S bizony mondom: nem ismer engem senki"

egy tál lencséért adta oda a legszentebb jogát. Micsoda szamár volt! Én azért az egy szem lencséért vetettem oda az életemet a halálnak. S énrám azt mondják: okos ember.” Szóval ez a lencse ott volt az unokahúg arcán. Sokkal valószínűbb, hogy a Gárdonyiból kiszakadó vallomások inkább a magánélet területéről érkeznek, mint a politikumból. Nem a társadalmi, hanem a teljes életről, a boldogságról szőtt álmai megsemmisülését regéli el Zéta, s rajta keresztül az író is.

Ezen a ponton érdekes megvizsgálni a regény kommunikációs helyzetét. A szöveg Zéta megfogalmazásában kerül elénk. Nagy kérdés, hogy mikor írta a szereplő, aki csak részben azonos a szerzővel. Azaz mennyi idős Zéta? Az világosan kiolvasható a szövegből, hogy évekkel a történet után veti papírra, azaz emlékezetből, tanulságként. Akkor írta, mikor már lehiggadt, mikor már az egykori avzon rablány, Dsidsia előtt volt nyitva szíve és fiókja, s mikor már mindenki tudja Konstantinápolyban, ki az a Zéta. Ekkor szánja rá magát, hogy tanúságként megírja élete nagy kalandjának történetét. Amikor már tudja, hogy az ember arca nem ő, s erre egy lány tanította.

A helyzet tehát így írható le: Gárdonyi teremt egy elbeszélőt, Zétát, aki évekkel, talán tíz évvel is a regény cselekménye után, visszaemlékezve, újraélve meséli el a cselekményt. Közben valóban újra is éli, hiszen ilyen kommentárokat fűz a szövegbe: „0, gyönyörűm, hol van már a te gesztenye színű, szép hajad! ...” És jellemzően ezt a mondatot olyan szövegkörnyezetbe helyezi, melyben nem találkozásról vagy szerelmi jelenetről esik szó, hanem arról, hogy hadi készülődés folyik, s elmondhatja: Emőke édesanyja valószínűleg hunugor lehetett, mert azoknak gesztenyeszínű a hajuk.

Az a Zéta, aki élete nagy lelki és történeti kalandját elbeszéli, már higgadt ember, aki számot vetett mindennel, ami érték lehet vagy lehetett volna az életben. Leszámolt szerelemmel, filozófiával és hiú dicsőségvággyal. Tudja, hogy élete egy része nem lesz teljes; tudja, hogy vannak más értékek is azokon kívül, melyeket Priszkosztól eltanult, azaz a való élet teljessége fontosabb lehetne, mint az általa legtöbbnek gondolt Platón és Arisztotelész; de az is világos számára, hogy neki ezek egy része nem adatik meg, így vissza is tér filozófusaihoz, s csak lelkében rezdül meg olykor-olykor Emőke és a hun város emléke. Ifjúkorának nagy kalandja, egykori álmai törnek föl szívszorongató estéken, de már a konstantinápolyi kis házban, melyet abból a pénzből épített, amit Priszkosztól emelt el s rejtett el azokban a régmúlt időkben, mikor egy fekete szempár még elég volt neki, hogy lopjon, levelet hamisítson és rabszolgává alázza magát egy olyan nép körében, melyről már megmondta neki valaki: csak ti hiszitek őket barbárnak.

Ebből a helyzetből következik az a kettős ábrázolás, amely furcsa érzést kelt a figyelmes olvasóban. Ugyanis érzelmes, ellágyuló hangot és távolság- tartást egyaránt megfigyelhetünk a regényben. így joggal jelezhet ebben a legkedvesebb regényben Lipp Tamás iróniát is. Ez az irónia éppen abból a helyzetből keletkezik, ahogy Zéta, az idősödő Zéta visszatekint ifjúságára, s a Z. Szalai Sándor által is jelzett öngúny és megsebbzettség tónusa egyszerre lesz érzékelhető a hangjában. Ebben a tónusban bizony Gárdonyi maga kesereg és ironizál saját sorsán, mond le ábrándjairól és dobban meg szíve ugyanezeken az álmokon. Ebből következik, hogy időnként azt is érezzük, mint amit Chateaubriand Ráncé éltéről írott műve kapcsán írt a kritika: ez az író sze671