Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 7-8. szám - Brassai Zoltán: "S bizony mondom: nem ismer engem senki"
lantja. Később pedig kifejezetten a halál jut róla eszébe: „Az a leány a halál szellemét ábrázolta nekem. Mi emberi csontváz alakjában, kaszával és homokórával festjük a halált. A hun földön fekete szemű és piros szájú leány. Akinek megjelenik, meg kell halnia. ... Még az árnyéka is valami különös...” A titok pedig a leány szemében, tekintetében van. Ahogy az Egri csillagokban Bornemissza Gergely ostrom közben, a palota előtt elhaladva Éva kék szemét látja egy pillanatra, s nem hiszi, amit látott, holott felesége valóban ott van, úgy hat Zétára Emőke fekete szeme. „Mi van azokban a mélységekben, hogy láthatatlan sugarak szállnak belőle elő? És miért más minden sugár? Mért hideg ebben a percben? Mért meleg a másik percben? Jégnek a sugara és tűznek a sugara. Néha simít, mint a bársony, néha szúr, mint a tövis, néha üt, mint a mennykő. A leány nézett. Én a sarkamig elzsibbadtam.” Ez a zsibbadás már az értelem erejének zsibbadása is, hiszen innentől kezdve rendkívül gyorsan jut el Zéta addig, hogy az érzelem, az egész valóját betöltő szerelem uralkodjon el rajta. Gárdonyi igen aprólékosan ábrázolja e változás folyamatát. Először csak öntudatlanul figyeli Emőkét Zéta, majd - számára is meglepő módon - bántja, mikor mellette a szerecsen rabszolga takarosnak nevezi a lányt, s azután, szinte öntudatlan állapotban a királynénak szánt gyöngyvirággal hinti be az útját a palotáig. Annál is megdöbbentőbb ez a cselekedete a saját maga számára is, mivel már tudja: Deélt karóba húzták, mivel „vessző-levelet”, azaz vallomást írt a lánynak, s Zéta maga is Halálkisasszonynak nevezi magában egy alkalommal Emőkét. S eljött a pillanat, hogy megszólaljon az esze, s konstatálja: „Hát megőrültem-e, hogy lelkem minden gondolatával egy olyan leány körül szédelgek, aki mellett maga a hóhér őrködik!” De már késő; a főhősön eluralkodott az érzelem, már nem ura magának. A szerelem rabszolgája, ahogy ez a ,jókais” címben eredetileg szerepelt is. Nemsokára Emőke meg is mondja neki: „Te jó fiú vagy, s nem tehetsz arról, hogy az eszed kevés.” Annyi ereje azért még van, hogy megőrizze tartását, méltóságát. Bár a későbbiekben a rabszolgaságot is vállalja azért, hogy Emőke mellett lehessen, kimondja, s éppen akkor, amikor Csáth csaknem agyonütötte: „Rab vagyok: karóba húzhattok, keresztre feszíthettek, amikor akartok. De azt meg nem tilthatja nekem semmi hatalom, hogy azt ne álmodjam, amit álmodom.” Ez utóbbi mondatot általában Gárdonyi valamiféle politikai nyilatkozataként szokták értelmezni. Természetesen elképzelhető, hogy a szerzőnek ilyen gondolat is átfutott az agyán, mikor beleírta a regénybe, de sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen a meghiúsult szerelmi ábrándjai jártak a fejében, melyeket - valóban minden alap nélkül - Feszty Margittal kapcsolatban táplált. Feszty Margit Jókai Róza unokahúga, akibe Gárdonyi belehabarodott, s furcsa módon úgy vélte, hogy az előkelő házból való lány viszonozza a soha ki sem nyilvánított érzelmeit. Egy egri látogatás után, melyet Fesztyné és unokahúga tettek Gárdonyinál, az író levélben megkérte Margit kezét. A lány azzal válaszolt, hogy soha nem megy férjhez, apáca lesz, de nagyon megtisztelő a lánykérés. Ezután egy évvel Feszty Margit mégis férjhez ment, közben regények hősnőjévé vált: Jókai Róza figyel fel arra, hogy Emőke arcán lévő „pirinkó kis lencse ... a szeméhez közel”, melyről Zéta azt íija, hogy „Ézsau 670
