Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 7-8. szám - Brassai Zoltán: "S bizony mondom: nem ismer engem senki"

győztes, hatalmas, őrizheti meg saját magát. Erről beszélnek akkor, mikor Mohács tanulságait említik, ezt bizonyítja Dobó példája, és Török Bálint is azt mondja Gergelynek, miután az beszámol a szultán elleni sikertelen merényletről, hogy „megmenthettétek volna Magyarországot”.

A láthatatlan ember viszont azt is mutatja, hogy egy jelentős vezető nem feltétlenül csak áldás. A hunná vált Szabad Görög azt mondja, hogy „ahol a fejedelem isten, ott a nép sorsa pokoli”. És bármennyire is a legideálisabb fejedelem Atilla, bármennyire is tőle várják a világ jobbá tételét, hogy minden nép olyan boldog legyen, mint a hun, ahogy például a királyné mondja, halála után minden megsemmisül, amit létrehozott. A hunok egymást ölik, és a narrátor visszamenekül Konstantinápolyba, és ott meséli el nagy kalandját, ott írja vallomásait ifjúkori álmáról, mely talán valóság volt. De ettől a hajdani kalandtól bölcsebb lett: jobban ismeri magát, egy kis öniróniával is képes szemlélni ifjúkori életét, vágyait, gondolatait, hiteit.

Talán nem hibázik nagyot Gárdonyi József, mikor feltűnően sok azonosságot lát az író és Zéta között; ő ugyanis azt íija, hogy Zéta maga Gárdonyi. Valóban vannak ilyen jelek: a legárulkodóbb valószínűleg a görög-trák rabszolga rajzszeretete és rajztudása, de a környezetből is sok hasonló elem mögött érezhető az otthon ihletése. Zétának azért kell rabszolgává lennie, mivel az egyik szülője beteg (így lett az író, vágya ellenére tanító), de a másik szülő „sírva cselekedte” a rabszolgává adást; egy nő miatt lett hun rabszolga, mint ahogy Gárdonyi újságíró a házassága megkötésekor. De benne van a figurában a nyelvtanulás erős vágya, más népek, azok történetének, szokásainak kutatása, mint ez az íróban is megvolt, csakúgy, mint a kitörés iránti vágy. És persze közös vonás mindkettőjükben az is, ami a mű alapkonfliktusa: Zéta nem azt szereti, aki neki rendeltetett, s imádja vakon, észre sem véve azt, ami majd kiszúrja szemét: hogy Emőke Atillát szereti. Emőkét Zéta akkor látja igazán, amikor már nem látja, nem láthatja, mikor az már halott. Saját sorsán, saját érzésein tapasztalhatja, hogy „az állatok ismerik egymást, az ember nem”.

Természetesen nem állíthatjuk, hogy Zéta teljesen azonos a szerzővel, sőt. Feltűnő hasonlóságot vehetünk észre például a fiatal rabszolga sorsa és Az apostol Szilveszterének pályakezdése között. Mindkét esetben azt láthatjuk, hogy az alacsony sorból származó szerencsétlen fiatal ki van téve ura gyermekei kínzásainak, de ami még fájóbb: megvetik sorstársai is. Mindkét jobbra érdemes embert a műveltség képviselője emeli föl: Szilveszternek a házitanító ad pénzt, hogy tanuljon, Zétát Priszkosz rétor váltja ki, emeli magához, és tanítja, így ő is a tanítónak köszönheti műveltségét és szabadságát. Mindkét szereplő mohón veti magát a tudás megszerzésére; de míg Petőfi romantikus vonásokkal rajzolt hőse megváltónak, a földet érlelő sugarak egyikének érzi magát, addig Gárdonyié a tudást önmagában tartja értéknek, az értelmes életet biztosító eszköznek. Legalábbis addig a percig, míg el nem ragadja a szerelem vihara. Addig azt vallja a szintén Emőkéért halálba menő Deélnek: „Csodálatos, hogy te ilyen eszes létedre ilyen őrültséget cselekedtél.” Majd hozzáteszi: „én is szolga vagyok. De, ha az én gazdámnak leánya volna, akármilyen szép leánya, én az eszemet el nem veszteném.”

És az első találkozásnál mindaz, mit addig vallott, érvényét veszti. Pedig Zétának rossz előérzetei vannak, s nem is tetszik neki Emőke, mikor megpil669