Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 7-8. szám - Brassai Zoltán: "S bizony mondom: nem ismer engem senki"

vallási szokásait kutatja, neveket gyűjt, párizsi útja során ellátogat a Chalon- sur-Marne-ba, hogy a helyszínen győződjön meg róla, milyen helyen fekszik a hatalmas csatatér. Ennek megfelelően a katalaunumi ütközet szinte külön, önálló fejezet lett a műben, kissé idegen is a szerkezetben. Mint az író fia megjegyzi, apja egészen élete végéig javítgatott a csatajeleneteken, hiszen például Zéta vitézkedését közel húsz évvel a regény megírása után korrigálta, egy huszártiszt barátjának szakértői tanácsait igénybe véve.

De a történeti szálat a mai olvasó szeme elől már elfedi a magánéletet, az örök emberi érzéseket, a szerelmes szenvedést boncolgató vonulata a regénynek. Az, amire a második cím, a Szerelem rabszolgái is utalt. És ehhez kötjük a művet olvasva az emberi lélek rezdüléseit elemző, az ember láthatatlanságát bizonyító gondolatot, melyet az előszóban pendít meg Gárdonyi, méghozzá nagyon figyelemreméltóan. Azt úja ugyanis, hogy ,Előszó, mely utószónak is olvasható”. A célzás világos: azt szeretné, ha a bevezetőn a mű kezdetén és végén is elgondolkodna az olvasó. Nem is lehet csodálni, ha ez az Előszó annyi értelmezésre adott lehetőséget. Ki ezt, ki azt emelte ki belőle. A be-vezetőből ugyanis lehetséges a kor divatossá váló énregényére való utalást, célzást kiolvasni, lehet a szerelemre, és lehet az ember megismerhetetlenségére következtetni.

Ami a műfajt illeti: az, hogy Zéta írja meg a regényt, nem divatból történt. Gárdonyi ezt találta a legjobb megoldásnak ahhoz, amit írni szándékozott. Erre legyen bizonyság maga a tény, hogy az első, megsemmisített változatban még nem egyes szám első személyben szólt a mű. Azt sem találta megfelelőnek a szerző, ráadásul ekkor módosította véglegesen a koncepciót, s talált rá arra a megoldásra, amelyet már korábban kipróbált, s most újra elővett. A keresztény stílust, ahogy Babits mondta: a vallomást. Ezt próbálta ki A lámpásban, s vette ismét elő, amikor vallani akart. Szerelemről, múltról, hitről, vágyakról.

Mint írtam, az első ihletést az az elképzelés adta, hogy megírja Atilla (ő mindenütt így írta) temetését. Ehhez nyilván hozzátartozott az is, hogy megírja a hun vezér alakját, a hun-magyar rokonság magától értetődő hite alapján. így lett volna egy Atilla-regény, melyben az ötödik század egyik legnagyobb történelmi személyisége állhatott volna a központban, s mellette lett volna a másik főszereplő, a rabszolga, aki ellenpontozza a nagy uralkodót. Ez lehetett annak a regénykezdetnek az alapgondolata, melyet végül is megsemmisített az író. És ezek után alakult ki az a mű, az a szerkezet, melyet ismerünk, s melyről már 1910-ben megállapítja a kortárs író, Oláh Gábor, hogy „a hunok világharca csak tragikus háttere annak a fojtott drámának, amely Zéta és a felejthetetlen Emőke lelkében leviharzik”. Ezt a felfogást a legtöbb irodalomtörténész és kritikus osztja. A történelem Schöpflin Aladár szerint a regényben „csak messziről fénylő háttér”, Kispéter András véleménye szerint pedig „másodlagos” minden a „Zéta egész érzelemvilágát kitöltő szerelem” mellett.

E vélekedésekkel általában egyet is érthetünk. Gárdonyit valóban - saját megnyilatkozásai is erről tanúskodnak - az egyedi ember lelki rezdülései érdeklik. Ezzel együtt néhány érdekes vonásra érdemes felfigyelni. Mindjárt itt az első: az Egri csillagok ban több alkalommal felhívja az író a figyelmet arra, hogy egy nép, egy ország, egy vár csak erős vezető irányításával lehet

668