Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 7-8. szám - Gyürky Katalin: A nyelv mint a félreértés forrása Dosztojevszkij művészetében

Mondhatjuk, ez már régi dolog, de engem ennek ellenére folyamatosan szíven talál, amiatt, hogy életerős emberek egészségük és erejük teljében üres, satnya, beteg nyelven fejezik ki magukat. Magától értetődik, hogy ők maguk fel sem fogják ennek a nyelvnek a hitványságát és nyomorúságát (nem a franciának, hanem annak, amit ők beszélnek), és gondolataik fejletlenségéhez, rövidségéhez és szegénységéhez szörnyű, de sajnos mégis elegendő az a nyelv, amelyet előnyben részesítenek ezeknek a szegényes gondolatoknak a kifejezésekor.

Ezek az emberek nem gondolkodnak el komolyan azon, hogy ha Oroszországban születtek és nőttek fel, nem használhatják az elkorcsosult franciát, még akkor sem, ha az első szavakat franciául gagyogta nevelőnőjük, majd a tanítójuk is, hiszen ez a nyelv élettelen és nem élő, ez a nyelv nem eredeti csak csinált, mesterséges és fantasztikus, őrült nyelv, pontosan amiatt, mert ez a nyelv egyáltalán nem francia, hiszen az oroszok közül senki és semmikor nem sajátíthatja el a francia nyelv minden ősi és ösztönös alapját, hacsak nem született franciának. így ezek az orosz párizsiak csak az előbb említett idegennek tetsző zsargont tanulhatják meg, a lakájok használta arcátlan frázisokat és gondolatokat. Ez a nyelv mintha lopott lenne, és emiatt az orosz párizsiak egész életükön át képtelenek lesznek életre kelteni ezen a lopott nyelven akár egyetlen sajátos kifejezést, egyetlen új, eredeti szót is. (...) Az az orosz párizsi, aki rabként csúszik ennek a nyelvnek a formái és ennek a lakáj szellemnek az alkalmazása előtt, természetesen a francia gondolkodás előtt is rabként fog mászni. Ilyen értelemben maguk ítélik szegény fejüket arra a gyászos sorsra, hogy egész életükben képtelenek lesznek egyetlen sajátos gondolat kifejezésére.”23

Tehát ezeknek az embereknek már gyermekkoruktól fogva a nyelvük mellett a gondolataik is idegenek, lopottak. Emiatt Dosztojevszkijnél az orosz párizsi kategóriájába tartozók legnagyobb bűne az, hogy anyanyelvűket, a torzításoktól mentes orosz nyelvet nemcsak a beszélgetésre, de még a gondolkodásra is alkalmatlannak találják, s mindazokat lenézik, akik orosz nyelven kommunikálnak és gondolkodnak.

Ennek az orosz párizsinak a típusát találjuk meg Dosztojevszkij Ördögök című regényében, Sztyepan Trofimovics alakjában. Sztyepan Trofimovics minden megnyilvánulása egyezik a fenti publicisztikai cikkben ábrázolt embertípus tulajdonságaival, hiszen egy helyütt ezt halljuk tőle az oroszokról:

„Mi oroszok semmit sem tudunk mondani a saját nyelvünkön ... Legalábbis eddig még semmit se mondtunk.”24

Egy helyütt pedig így nyilatkoznak Sztyepan Trofimovicsról:

,A "dans le pays de Makar et de ses veaux« mondat értelme ez volt: »ahová Makar se hajtotta borjúkat«, vagyis ott, ahol a madár se jár. Sztyepan Trofimovics néha szándékosan a legostobább módon fordította franciára az orosz közmondásokat és tőrőlmetszett szólásokat, noha kétségtelenül jobban tudta volna értelmezni is, lefordítani is, de ő ezt valami sajátos sikkből tette, és szellemesnek találta.”25

Tehát úgy tűnik, az orosz párizsi kategóriájának ábrázolása az a pont, ahol nem mutatkozik különbség Dosztojevszkij publicisztikájában és szépirodalmi műveiben. Az ellentmondás érdekes módon itt magán a publicisztikán belül jelentkezik, de úgy, hogy ez a paradoxon éppen a szépirodalmi mű szerep663