Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 7-8. szám - Gyürky Katalin: A nyelv mint a félreértés forrása Dosztojevszkij művészetében

meglátások — az ő és a környezete között húzódó, az Alekszejéhez hasonló kom­munikációs falat sem lehet lebontani. A félkegyelműben az anyanyelv és az idegen nyelv együttes használata, keveredése Miskin jelentésvaksága miatt még csak szimbolikusan értendő'. Azonban ez a szimbolikus értelmezési lehetőség előrevetíti ennek a problé­mának a konkrét megnyilvánulását is, azt, amit Dosztojevszkij a publicista­költészetében és szépirodalmi műveiben, elsősorban az Ördögök című regé­nyében egyaránt megjelenít. S ezzel a kérdéssel kapcsolatban is egy sajátos ellentmondást figyelhetünk meg a szerző művészi koncepciójában. Ez az el­lentmondás azonban nemcsak a publicisztika és a szépirodalom között áll fenn, hanem a publicisztikai írásokon belül is jelentkezik, és ez a publicisztikai paradoxon véleményem szerint az Ördögök című regény értelmezésével old­ható fel. Dosztojevszkij ugyanis a publicisztikájában, az Orosz vagy francia nyelv? című cikkében így nyilatkozik az „orosz párizsiakról”: „Számomra egyáltalán nem meglepő, hogy az oroszok egymás között nem oroszul beszélnek (sőt, az lenne a különös, ha oroszul beszélnének), de az meglepő, hogy azt képzelik, hogy jól beszélnek franciául. Ki verte bele a fe­jükbe ezt az ostoba elképzelést? Semmi kétség, ez csak a műveletlenségünket mutatja. Azok az oroszok, akik franciául beszélnek (ez az orosz intelligencia hatalmas tömege), két nagy társadalmi csoportra oszthatók: azokra, akik vi­tathatatlanul rosszul beszélnek franciául, és azokra, akik azt képzelik ma­gukról, hogy úgy beszélnek, mint a párizsi születésűek, de ők is ugyanolyan vitathatatlanul rosszul beszélnek, mint az első kategóriába tartozók. Az első csoportba tartozó oroszok borzasztóan ostobák. Én magam - egyik szokásos esti sétám alkalmával - a Lenn partjánál találkoztam két orosszal, egy hölggyel és egy úrral, két koros személlyel, akik gondterhelt arckifejezéssel beszélgettek valamilyen - mint látható volt - számukra nagyon fontos családi problémáról, ami erősen foglalkoztatta és nyugtalanította őket. Izgatottan beszélgettek, de nagyon rossz, könyvízű, élettelen, ügyetlen franciasággal ma­gyaráztak egymásnak, és néha szörnyen nehezen fejezték ki magukat, és ne­hezen árnyalták a szavakat. Sugdosták egymásnak a francia szavakat, de nem váltottak át az orosz nyelvre, inkább a rossz kifejezésmódot választották, csak franciául beszéltek, és így kockáztatták azt, hogy nem fogják egymást meg­érteni. Ez nagyon felháborított engem, hiszen azt a hihetetlen ostobaságot tükrözte, amellyel már vagy százszor találkoztam életemben. Főleg azért há­borodtam fel, mert meg sem kísérelték a kényelmesebb nyelv kiválasztását: egyszerűen megszokásból pocsék franciasággal beszéltek, és fel sem tették ma­guknak a kérdést, hogy vajon melyik nyelven lenne számukra a beszéd kényel­mesebb. Ebben az ügyetlen, élettelen nyelvben ugyanolyan undorítóan durva, ügyetlen és élettelen a kiejtés is. A második kategóriába tartozó francia nyelvű oroszok, vagyis a felsőbb körök nyelve mindenekelőtt a kiejtésről ismerhető fel, azaz úgy próbálnak beszélni, mintha valóban párizsiak lennének, de ez egyáltalán nem így van, s hamisságuk már az első pár szó után érezhető, hiszen erőltetett, túlfeszített kiejtéssel, durva hamisítással, erős raccsolással ejtik ki az »r« hangot, és végül — erkölcsi vonatkozásban - azzal az arcátlan önelégültséggel, azzal a gyermeki dicsekvéssel, amit nem lehet elrejteni. 662

Next

/
Thumbnails
Contents