Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 7-8. szám - Gyürky Katalin: A nyelv mint a félreértés forrása Dosztojevszkij művészetében
kritizálhatatlan(?) szemléletmód a résztvevődhez hasonlóan maga is fiktívvé válik, annak érdekében, hogy átadja helyét a valóságos, egymással polemizáló világszemléletek, s így a valóságos kommunikációs problémák képviselődnek: a regényhó'söknek. így Dosztojevszkij művészetében ismét egy feloldhatatlannak látszó paradoxonnal találkozunk: azokról a levélírókról ugyanis, akiket a szerző a publicisztikájában bemutat, s akik - legalábbis első látásra úgy tűnik, hogy - valóságos személyek, s tényleg megírták véleményüket, kiderül, hogy csak a költő-publicista tudat alkotta meg őket, nem léteznek; azok a regényhősök viszont, akikről az olvasó úgy gondolná, hogy teljes mértékben fiktív alakok, a képzelet szüleményei, azáltal, hogy önálló világszemléletet, s így önálló nyelvet birtokolnak, kilépnek a Aktivitás keretei közül, valóságos személyekké válnak. Az őket megjelentető prózaíró ugyanis, ellentétben a költővel, már nem tisztítja meg szavait a tőle idegen intencióktól és tónusoktól. A regényíró a nyelv belső differenciáltságára, beszédbeli, sőt akár nyelvi megosztottságára alapítja stílusát. Ennek következtében a szépprózában „a nyelvet a benne rejlő intencionális lehetőségek alapján a beszélők mintegy szétmarcangolják: ezeket az elvont lehetőségeket eltérő módon valósítják meg, meghatározott tartalmakkal töltik fel, konkretizálják, sajátos jelentéseket adnak nekik, konkrét értékképzetekkel itatják át, meghatározott tárgyi és kifejezésbeli képzetekkel telített műfaji és szakmai világlátássá kerekítik ki őket.”4 S mivel minden egyes szereplőnek minden más szereplőtől eltérő, önálló világlátása van, s ezt a világlátást egyedi, csak az adott személyre jellemző nyelv hozza felszínre, a különböző világszemléletek hordozói közötti megértés is problematikus jelleget fog ölteni. Ugyanis ezeknek az egymástól eltérő világszemléleteknek a képviselői a nyelvüket az azon a nyelven kívül álló személyektől akarva vagy akaratlanul, de „elbarikádozzák”, érthetőségi és kifejezésmódbeli sorompókkal veszik körül, szavaik használatától az azoktól kívülállókat elidegenítik. Az eltérő nyelvhasználatból adódó kommunikációs és megértésbeli problémákat tanulmányom további részében három Dosztojevszkij-regényen keresztül próbálom felvázolni: A játékos című kisregényen, A félkegyelműn és az Ördögökön keresztül. (Természetesen ez a problémakör az egész doszto- jevszkiji életműre érvényes, de véleményem szerint ebben a három alkotásban dominál a leginkább.) A kérdés tárgyalásához a wittgensteini nyelvszemléletet használom fel, ugyanis ez a szemlélet véleményem szerint sok rokon vonást mutat a Dosztojevszkij szépprózai műveiben jelentkező kommunikációs és nyelvi vonatkozású problémákkal. „Én egyáltalán nem azért figyelem és tanulmányozom itt a környezetet, hogy képet kapjak a rulettről, hanem hogy alkalmazkodni tudjak a körülményekhez, hogy tisztán lássam, miképpen kell majd viselkednem”5 - jegyzi meg egy helyütt A játékos című kisregény főhőse, Alekszej Ivanovics, akinek egyes szám első személyű, szubjektív tolmácsolásában kísérhetjük végig a Roulettenburgban kialakult zűrzavart, azt a zűrzavart, amelyet a kisregényben elsősorban a játék, a rulett vált ki, de amely zűrzavar a nyelvek sokfélesége, és az egy nyelven, az oroszon belüli kommunikációs problémák miatt egyben bábeli zűrzavarrá is válik. S mivel Alekszej meséli el a történetet, elsősorban az ő (nyelvi) alkalmazkodásán vagy éppen nem alkalmazkodásán 654
