Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 7-8. szám - Valerij Zalotuha: A muzulmán
Kolja megtörölte az arcát, fölállt és gyorsan elindult a temetőkapu felé.- Ma még beszélek a fejeddel, érted? - szólt utána Fegyka. Néhány óra múlva Kolja a tornáclépcsőn ült és egy alkatrészt faragott a rokkához. Nem volt éppen vidám hangulatban. Amikor hallotta, hogy Fegyka - valami sittes nótát énekelve magában - bejön a kapun, magától lehullottak a kezei. Fegyka pontosan annyit ivott, amennyi feltöltötte a saját és más fájdalma iránt is érzéketlen, vad erővel, de egy csöppel sem többet, hogy ez az erő csökkenni kezdjen. Odament Kolja mellé és mosolyogva, szinte barátságosan ezt mondta:- Talán fölállnálL. Vagy ott nem tanítottak benneteket, hogy tisztelni kell a bátyánkat? Kolja lassan fölállt.- És egyelőre nincs szükségünk a késre. - Azzal Fegyyka kivette a kést öccse erőtlenül leeresztett kezéből és félredobta. - Na, kezdjük? - kérdezte, és gyors, pontos ütést mért Kolja májára. Kolja mély lélegzetet vett, kihúzta magát, elsápadt, remegés futott végig az arcán, ugrott egyet az ádámcsutkája - nagy nehezen elfojtotta a rátörő hányingert. Fegyka egy természettudós kíváncsiságával nézte.- Na, betalált? - kérdezte, és önmaga válaszolt elégedetten: - Betalá-ált! Kolja a fal felé fordult.- Hé, ne ide! - kiáltott fel Fegyka, elkapta Kolja grabancát és a konyhakertbe húzta. Kolja a hányástól elgyengülve, összegörnyedve állt, Fegyka a háta mögött tettre készen és kihívóan jobbra-balra nézett. A földre pillantott, és csodálkozva megkérdezte:- Mi van Kolja, füvet zabálsz a partfalon. Én meg azt hittem, hogy imádkozol. Na jó, gyere! - Segített az öccsének felegyenesedni, és tenyerei élével hirtelen a két veséjére vágott.- Jaj! - kiáltott fel, homorítva és a derekára szorítva a kezét, Kolja.- Halkabban! - parancsolt rá Fegyka és nagy mancsával elkapva a torkát. Csikordult a kiskapu, és óvatosan, hogy ki ne lötykölje a vizet, Szonya néni jött be az udvarra, három vödörrel — kettő a vízhordó rúdról lógott, és egy, egy kisebb, hosszú kötéllel, a kezében volt. Fegyka elébe ment, miközben átölelte és tartotta az öccsét, aki alig állt a lábán.- Hű, anya, láttad? - kiáltotta Fegyka vidáman. - Velünk nem akart inni, de egyedül bevedelt. Összeokádta magát, mint a disznó! Szonya néni, aki egyelőre semmit sem értett, egyik fiáról a másikra fordította csodálkozó és riadt tekintetét.- Adjál, anya, jó kis hideg vizet! - Fegyka elvette az anyjától a kis vödröt, a karimáját a szájába véve ivott, majd az öccsének nyújtotta.- Ne, muzulmán, igyál! - mondta teljesen barátságos hangon. Kolja elvette a vödröt, a vizet a mellére folyatva sokáig ivott. Fegyka őszinte érdeklődéssel nézte.- Hű, anya, de szomjas! - kacsintott az anyjára. A maradék vizet a saját fejére öntötte Kolja. Fegyka göcögve nevetett, Szonya néni is mosolygott - kezdte elhinni, hogy Kolja valóban részeg. Fegykát 640
