Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 7-8. szám - Pék Zoltán: Zenemester; Nekropoliszi kiküldetés

kéletes volt az időzítés. A felső lakásban felsír egy csecsemő. Micsoda ellenpont. Ennél jobban megkomponálni sem lehetett volna.

Felköhög, véres váladék bukik ki a száján. Andante, mester, andantino, ne fosszon meg ettől. Letérdelek mellé, fejem az övé mellé teszem. Ruhájából nehéz szag árad, olyan szekrényszag. Esés közben teste kissé elcsavarodott, feje ferdén előre néz, szeme tágra nyitva. Az ablakon még beszivárog egy gyenge fénysugár, megtörik a fotelon, akár egy odavetett homokszínű sál. Ezt látni utoljára: szép halál. Nyitott száján sziszegve tör elő a levegő, fellebbentve a porszemeket. A porszemek lebegnek, nekiütköznek egymásnak, a közeli asztal lábának, de néhányuk eljut a fogyatkozó fénycsíkig. Táncolnak. Egy kis pastiche: legyen walzer, halkan, épphogy felismerhetően.

Nézem, míg elül a por. Még van benne valamicske élet. A zene csendből születik, és csendbe fúl, és a Zenemesternek mindkét csend egyaránt fontos. A zene nem a csend hiánya, vagy fordítva. A valóság egy és oszthatatlan. Mint Odin korongja: egy oldala van.

Valahol ajtó csapódik. A csecsemő már elhallgatott. Leülök a karosszékbe. Az egyenetlen padlón a vér a sötét sarok felé csordogál, majd egy székláb útját állja. Nagyon csendben fekszik, nem hallom, hogy lélegzik, a kabátja sem mozog. Coda. Lehajolok és kiveszem kezéből a levelet. Úgy kell lefejtenem róla az ujjait. Újra hátradőlök. A boríték gyűrött, koszos; a dallam megváltozott, de még a felismerhetőség határain belül. Az apadó fénycsík a kezemen araszol, akár egy súlytalan rovar. A levél megcsendül a fényben, tisztán és visszavonhatatlanul. Ezzel kezdődött minden. Pianissimo. És ezzel végződik. Csak egy hegedűs vagyok. A második sorban az örödik. De most megcsináltam az életművemet. Lehet, hogy néha kések, igen. De formaérzékem az van. Zenemester vagyok.

615