Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 7-8. szám - Pék Zoltán: Zenemester; Nekropoliszi kiküldetés
PÉK ZOLTÁN Zenemester Nem fogta el remegés, hátán nem kezdett el futkározni a hideg, nem legyintette meg a metafizikai veszély előérzete. Egyszerű komponálási kérdés volt: ha valami többször ismétlődik, egy idő után más irányba kell nyitni, különben a mű a kezdeti lendületből könnyen érdektelenségbe csúszhat át. Nem volt különösebb híve az ismétlésnek, de elfogadta mint kényszerű szükségességet. A hallgatók igenis igénylik az ismétlést, a témabemutatás során támpont kell nekik, hogy meg tudjanak kapaszkodni a hangok árjában. S ha már ismétlés, legyen mind feltűnőbb. A nagybőgők hiába játszanak szinte egyfolytában ostinato képleteket, egyiket a másik után, ez a legtöbb embernek csak aláfestő brummogás, mellékzönge. Nem, ők bele akarnak borzongni, a hegedűk ismételte hangsúlyos dallamtól a karjukon lúdbőrt érezni. Ilyen hangsúlyos, magas szólam csendült meg a fejében, amikor először megpillantotta a levelet; nem tolakodón, piano, mégis eltéveszthetetlenül. Nem gyanakodott, egyetlen szólam még nem jelent semmit, a dallam bárhová tarthat. Persze nem vette számításba a csendet. A Zenemester tudja, hogy a zene a csend hiánya. Ekképpen minden dolog zene, hallható és nem hallható zene. Kedden történt, másfél óra Mahler után. Szerette Mahlert, s nem vezényelt se jobban, se rosszabbul mint máskor, ezt azonban nem érezte mentségnek. Szeretett olyan érzéssel lejönni a dobogóról, hogy valamit adott azoknak az embereknek a nézőtéren. Persze ezt lehetetlen estéről estére elérni, mégis ez a cél, ez lenne a cél. Aznap ez nem sikerült, de ahogy a függöny mögül elnézte a kifelé sorjázó közönséget, úgy érezte, nem is csapta be őket. Hazaérve a reklámcédulák alatt egy levelet talált a postaládában. Nem is nézte meg, hóna alá csapta és lassan felbattyogott az elsőre. Mahler hangjai már kiürültek a fejéből, de ahogy pislogott a takarékosan világított lépcsőházban, szeme előtt fel-felvillant az ugráló vonók képe, negatívban, akárha napba nézett volna. A baloldal, a hegedűsök. A második sorban az ötödik disszonánsán kilógott a többi közül. Az a fiú mindig késik. Már többször szólt neki, de hiába. Néha elfogja az érzés, hogy talán szándékosan csinálja. Nem mehet ez így már sokáig. A levél nem neki jött. Már majdnem felbontotta, amikor észrevette, hogy nincs feladó. Ekkor nézte meg gondosabban és látta, hogy nem az ő neve szerepel a címzett helyén. Még csak nem is az ő címe. Értetlenül forgatta a levelet. Teljesen hétköznapi boríték volt, bélyeggel, elmosódott postai bélyegzővel. A címzett neve nem volt ismerős, amin nem csodálkozott, hiszen a cím a város túlsó végében volt. El nem tudta képzelni, hogyan keveredhetett ide. 0 még 611
