Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 7-8. szám - Pék Zoltán: Zenemester; Nekropoliszi kiküldetés

sosem vétett ekkora hibát. Ez olyan, mintha a Mahler kotta közé bekeveredett volna egy lap Muszorgszkij, és ő gyanútlanul vezényelne tovább. Elképzelhetetlen.

A Zenemester tudja, hogy ez nem pontosan így van. Dallam nem születik csak önmagáért, minden felsőbb célnak van alárendelve, mégpedig oly módon, melyet csakis az láthat át, aki maga írja azt. Az interpretáció mint fogalom tévedés, nincs más csak komponálás és plágium. A Zenemester tudja, hogy minden, amit ír, szükségszerűen másvalami része, melyet ő ajándékként kap és lefordít zenére. Mégis ez alkotó módon történik, ő nem médium, akin keresztül a prima materia szabadon áramlik ide-oda; ő katalizátor, aki biztosítja a meglévő elemek kölcsönhatását, ezáltal személye nélkülözhetetlen és egyedi.

A lépcsőházban a postaláda mellett vékony lécekből készült faliújság lógott a falon, melyen elkeseredett emberek elkeseredett kísérletet tettek, hogy felhívják mások figyelmét arra, ők is léteznek. Nem emlékezett, hogy valaha is látott volna valakit a faliújságot olvasni. O se hederített rá sose. Akár a jövő heti nyertes lottószámok is kint lehettek volna, számára a faliújság éppúgy élettelen része volt a háznak, mint a lépcsők vagy a halva született radiátor a lift mellett. Mindenesetre jobb ötlete nem lévén - kidobni mégsem lehetett - ide tette a levelet, egy eladó babakocsi és egy elveszett kutya hirdetése közé.

Négy nap és egy elég jól sikerült Dvorak kellett hozzá, hogy a levél ismét felbukkanjon. A koncerttől emelkedett hangulatban volt, s ha bal térde nem sajog a közelgő hidegfront biztos előjeleként, talán hosszabb esti sétára is vállalkozott volna. így kissé bicegve, de jókedvűen lépett be a kapun. Valahol ajtó csukódott. A postaládából kivette a köteg papirost, a reklámokat egyenest az arra rendszeresített kartondobozba szórta. Legalul ott volt a levél. Azonnan látta, hogy ugyanaz a levél: a hiányzó feladó, ugyanaz a címzett és cím, ugyanaz a bélyeg, még a postai bélyegző is. Az elmúlt napokban el is feledkezett róla, nem tudta volna megmondani, mikor tűnt el a faliújságról. Talán valaki tévedésből dobta be. Vagy merő rosszindulatból. Ugyan tudtával senkivel nem volt haragban a háziak közül, de ezek a mai fiatalok. Túl jó kedve volt, semhogy bosszankodjon. A levelet újfent a faliújságra tette. A babakocsi még nem kelt el. A kutya keresésével viszont felhagytak.

Ezek után már nem feledkezett meg a levélről. Akárhányszor arra járt, mindig bekukkantott a ládába. A faliújságról eltűnt, hova lett? Egy igazi osti- natóban az ismétlések száma igen nagy. Fődallamnál már vannak korlátok, de három ismétlést még elbír mind a téma, mind a harmónia. Erezte, hogy be fog következni. Andante. Nem metafizikai szinten. Alapvető kompozíciós szabályok működtek, ezt tudta. Abenne élő dallamok lenyomata, a töméntelen hallott mű nem hagyott kétséget afelől, hogy mi fog történni. Teste minden ízében készült az elkerülhetetlenre, megfeszült, akár a húr, ahogy a vonó közeleg hozzá.

A Zenemester sokat gondolkodik ezen, ez létkérdés. Mi a fontosabb: a meg- történés pillanata, vagyis maga a zene - netán az azt megelőző pillanat, a még meg nem történés? Más szóval a hang vagy a csend? Valamiért az utóbbi felé hajlott. Mert mi is történik: az egyik pillanatban űr, a másikban pedig már ott a dallam, átmenet nincs, viszont attól fogva a dallam járja a maga útját. A Zenemester úgy véli, fontosabb a csend, a mindent megelőlegező csend,

612