Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Bodor Béla: A költő halálai
- No, mit szólsz? - Pacsics megtöltötte a konyakos poharakat. B. F. észre sem vette, hogy mikor ürítette ki az elsó't. Most mindenesetre gyorsan utána küldte a következőt. Aztán a szükségesnél kissé energikusakban lökte el maga elől a lapot, benne a nyilvánvaló hírlapi kacsával.- Marhaság. - Pacsics széles vigyorral szemlélte ingerült kartársát. Az azonban nem látta őt, egyrészt mert az olvasószemüvege volt rajta, másrészt a tekintete inkább valahová a messzeségbe irányult. Persze egy pillanatig sem hitte el a cikk állításait, de volt valami, ami nem hagyta nyugodni. Az újságbeli emigráns azt állította, hogy a költő műveinek sora 1936 telén lezárulni látszik. Zakója zsebéből szórakozottan elővette a kritikai kiadás második kötetét (enélkül egy lépést sem tett soha), és fellapozta az 1936-os sorozat végénél. Aztán egyre izgatottabb lett, lapozgatott előre-hátra, végül elővett egy papírtömböt, és jegyzetelni kezdett. Pacsics válla rázkódott a hangtalan nevetéstől.- Tulajdonképpen egész meggyőzően hangzik - motyogta magában B. F.- 1935... a harmincadik év; jórészt szonettek... Aztán két nagy vers: a Levegőt! és a Kései sirató... 1936-ban A Dunánál megkoronázza ezt a vonulatot, és ambivalens folyamatok... Amilyen intenzív a kiteljesedés, olyan intenzív a leépülés is... széteső érzelmi élet, tökéletes formába öntött őrjöngések... aztán Kész a leltár... és végül a Semmi. Tovább pedig csakugyan semmi, szó szerint... igen. És az életrajz csak megerősíti ezt. Tényleg egészen meggyőző. És világos.- Neked talán világos - szakította félbe a töredékes monológot a docens.- Csakhogy nem mindenki tudja minden sorát kívülről. Elmagyaráznád, hogy mire gondolsz? B. F. megrázkódott, és bizonytalanul meredt a határozatlan foltra, melyből Pacsics hangja hallatszott. Aztán lekapta a szemüvegét, és meg is pillantotta az ellenszenves pofát.- Semmi. Mondom, hogy marhaság. Hogy lehet olyat mondani, hogy az utolsó év versei hamisítványok? Szélhámosság az egész.- Persze — türelmetlenkedett Pacsics. - Nem az érdekel, hanem amin az előbb gondolkoztál. Mi van az ambivalens folyamatokkal, meg az intenzív leépüléssel? Én nem sokat tudok a pacákról, de abból egy szót sem hittem el soha, amit összehordtatok róla. Regresszió, autoagresszió, skizofrénia, és irány a vonat alá... Egy frászt. A bolondok nem írnak hexametert.- írnak. De itt nem erről van szó.- Hanem arról, hogy retrospektív fatalizmussal mindent elfogadtok mint törvényszerűséget, ami történetesen úgy néz ki, mintha megtörtént volna. Aztán ha mégsem, vége a tudományotoknak.- Retrospektív fatalizmus? - nézett fel elképedve Bárány.- Jó — legyintett Pacsics - nevezheted történelmi materializmusnak is.- Nem tudlak követni. - B. F. egyre ingerültebb lett. - De nem is nagyon akarlak.- Jó, hagyjuk ezt. Hajói értem, arra akartál kilyukadni az előbb, hogy ha kedvünk tartja, az 1936-ban írott verseket is megtehetnénk utolsóknak?- Nos... voltaképpen arról van szó, hogy Attilának 1936 eléggé nehéz éve volt, rossz idegállapotban élte végig, sokat foglalkozott a halállal, gyakoriak a regressziós jelenségek, és némelyik verse, főként a töredékesek, eléggé szétesnek. De ez még nem jelenti azt, hogy csakugyan meg is halt, és ez a Mászó vagy ki... 549
