Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Bodor Béla: A költő halálai

nyelven beszélni, melyet B. F. olvasva sem mindig értett. Szerencsére nem sok dolguk volt egymással, mert Bárány a József Attila-kutatók légmentesen zárt munkacsoportjához tartozott, s ott efféle de- és poszt-teóriákról érintőlegesen sem esett szó. Pacsicsnak szintén errefelé volt nyaralója, és úgy látszik szintén szellőzködhetnékje támadt. Most azonban széles vigyorral dugta tanult kollégája orra alá a soha senki által nem olvasott sajtóterméket, a helyi polgármesteri hivatal hetenként megjelenő négyódalasát.- Végre valaki megkeverte az állóvizeteket! - B. F. nem értette, hogy miről van szó, ráadásul utálta, hogy túlságosan is fiatal kollégája első találkozásuktól fogva úgy tegezte, mintha ennél mi sem lenne természetesebb. Pacsics a kezébe nyomta a lapot, belekarolt, bekormányozta az előszezon előtti nagy- takarítás céljából kinyitott, a jól csengő Wiener Melange nevet viselő eszpresszóba, az erőtlenül tiltakozó tulajdonostól kávékat és egy üveg konyakot rendelt, a rezignált irodalmárt egy kényelmetlenül mély műbőr fotelba taszaj- totta, majd maga is leült, és várakozásteljesen nézett rá. B. F. határozatlanul megemelte a lapot.- Ezt most olvassam el? - hitetlenkedett. Pacsics energikusan bólogatott.- Ráérsz, nem? És ez a cikk különben is felborítja az összes bebetonozott teóriátokat.- Csak nem? - B. F. igyekezett gunyoros lenni, de a fotel mélyéről szarkazmusát nem tudta kellőképpen érvényesíteni. Leverten kotorta elő az olvasószemüvegét, és szemügyre vette a lapot. A írás címe a kívánatosnál harsányabb szedéssel virított két hasáb szélességben:

A KÖLTŐ HALÁLAI- Több halála is volt szegénynek? - epéskedett.- Csak olvasd, majd megtudod. - intette le Pacsics. A cikk szó szerint így hangzott:

B. F. ingerülten ejtette az asztalra az újságot.

Szenzációs hírt tett közzé a késő esti órákban a Magyar Távirati Iroda! A canberrai Magyar Újság munkatársa interjút készített egy Ausztráliában élő magyar újságíróval, bizonyos Andreas Petrassal, aki az 1930-as években rendszeres szerzője volt a Társadalmi Szemlé nek, a Szocializmusnak, és jó néhány alkalommal a Mnak is. Cikkeit természetesen különböző álnevek alatt közölte. Honfitársunk 1937- ben hagyta el hazánkat, mert megneszelte, hogy illegális kommunista kapcsolatai a rendőrség tudomására jutottak, letartóztatása küszöbön áll. Petras elmondja, hogy igen jól ismerte egyebek mellett nagy költőnket, József Attilát, aki 1936 telén, még az ő elutazása előtt, tragikusan fiatalon öngyilkos lett: felvágta az ereit. „Ma is magam előtt látom a szörnyű jelenetet - mondja Petras. - Attila egy rézágyban feküdt, egyik karját egy mosdótálba, a másikat egy víz- melegítésre használt fazékba lógatta, melyeket korábban nyilván meleg vízzel töltött meg, de mire rátaláltunk, a víz már teljesen kihűlt. A költő halott volt! Nem afféle figyelemfelkeltő öngyilkossági kísérlet volt ez, mint amilyeneket a hisztérikusok követnek el, hogy sajnáltassák magukat. Nem! Attila mindkét alkarján több helyen is felvágta a vénát egy vadonatúj

borotvakéssel, hogy az eredmény egészen bizonyos legyen. Kétségkívül véget akart vetni az életének." A riporter kérdésére, hogy nem lehet-e tévedés a dologban, hiszen mindenki úgy tudja, hogy a költő 1937 decemberében vetette magát egy álló tehervonat alá, Petras elmondta, hogy az öngyilkosságnak ez a módja teljességgel valószerűtlen, és tévedésről különben sem lehet szó. Ezzel szemben tudomása van arról, hogy a munkatársai és elvtársai által pótolhatatlannak tartott költő szerepét halála után bizonyos Tsú- szó Sándor, felvidéki pályatársa játszotta el. „Mindannyian nagyon aggódtunk Attiláért, mert utolsó versei félreérthetetlenül arra utaltak, hogy egyre kevésbé ragaszkodik az élethez, és gyakran szerepelt bennük az öngyilkosság motívuma. Mindazonáltal bíztunk abban, hogy átlendül a nehéz perióduson." Petras az 1937-ből való utolsó József Attila-verseket a korábbi költeményeket plagizáló közönséges hamisítványoknak tartja. Következő számunkban a költő életművét kutató tudósok véleményét is közölni fogjuk. Az azonban kétségtelennek látszik, hogy Petras csakugyan jól ismerte József Attilát, így állításai semmiképpen sem lehetnek teljesen légből kapottak.

548