Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Tar Patrícia: Struktúra és identitás

túság a valóság megragadására tett különböző irányú kísérleteket is jelent: Medvével szemben Bébé következetesen önarcképről, önéletrajzról beszél, a narráció fotográfiaszerű eszményét képviselve. A Budában mégis önéletrajzot ír, kísérletet tesz egy én-szöveg létrehozására: álláspontja egyfelől közeledik Medvééhez, vállalja a stilizációt, másfelől kitart eszménye mellett: a vizuális narrációt hívja segítségül textúrájának megalkotásához. Regénye az Ebédlőablak „megfestésével” azonosítódik, a metonimikus elbeszéléstől szintén a metaforikus felé mutat. Mindez, illetve a szövegben-lét — az, hogy uralni kell az emlékeket, szöveggé szőni, hiszen a textus tereiben képes csak mozogni - kapcsolja az említett szövegek sorához.

Márai Sándorról nem túlzás azt állítani, hogy bizonyos értelemben egy mű változatait írta meg: az identitás megtartásán munkálkodó „önmagaság technikái” (Foucault) követhetők nyomon utazási regényétől regényes önéletrajzán át egészen a Naplóig. Az identitás krízisével összefonódó önéletrajziság- aspektus mindenütt jelen van: a szövegek általában mindig valamiféle megértés-szituációhoz kapcsolódnak, a meghatározó regényalkotó forma valamely élethelyzet egyénre vonatkozó körülményének a megértése (kezdve a Freud- hatást mutató Bébi, vagy az első szerelem naplót író tanárjától a Napló hüpom- némata-szerű technikájáig, különböző variációkon keresztül). Gyakori motívum az utazás, a személyiség keresése, a távollétben megalapozódó azonosság tudata, ezzel kapcsolatban a már említett idegenség trópusának jelentősége. A hősök mindig valamiféle válságszituációba kerülnek, egy folytonosság megszakadását ismerik föl, idegenségüket, ez hívja életre az önmagaság megértésére irányuló törekvéseket, legyen az utazás, naplóírás, beszélgetés vagy monológ. Acél: az adott konvenciók és szemléletformák, magatartás alapjáról feleletet adni a világ kérdéseire, kulturális előfeltevésekkel felvértezve nekivágni múltnak vagy Európának, reflexív viszonyba kerülni vele, s ebben a (nyelvi) viszonyban létezni, önmagunkat állítani. Az írás (^megértés) nem önmagunk föltárását jelenti, hanem éppen ellentétes mozgást: önmagunk megalkotását a diskurzusba lépés által. Ennek specifikus formája a Napló idézéstechnikája, és fontos, hogy mivel Márai szövegei egy szemiotikái rendszert hoznak létre, egymásra való utalásokként, egymásra íródásként, ilyen értelemben idézésekként is fölfoghatók. Egy kiépített nyelvi világra utalás (lásd a Város, Dóm, Idegenség, Apa, Család, Árulás, Műveltség, stb. jelként kitörölhetetlen szemantikai alakzatai), illetve ebben a világban mozgás jelentősége párhuzamos egy nyelvi hagyományban való helyetfoglalás gesztusával, azzal, hogy Márai az általa folytatni kívánt nyelvi hagyományra utal, Pázmánytól Kosztolányiig: mindegyik esetben a múlttal bírás tudata a fontos. A múlthoz vissza lehet térni, hiszen lezárt és megformált cselekvési és gondolkodási elveket tartalmaz. Ebben az értelemben is emblematikus, Márai írásművészetét „ikonszerűen” láttató ciklus a Garrenek műve: Péter mitologikus szerkezetet teremtő írástechnikája, izomorfiákat teremtő elbeszélői értelemadása „sűrítve” mutatja be Márai regényeinek egymáshoz szóló, egymást ebben az értelemben ismétlő, azaz a metaforizáltság felé mutató mítoszteremtését: regényei utalás- és ismétlésjellegük miatt éppúgy egybeolvashatók, mint a mitologikus regénystruktúra jelei, s a szerkezet hátterében a bizonyosság keresése áll. Végezetül álljanak itt Mekis D. Jánosnak Márai regényes önéletrajzáról szóló, a Garren-ciklusra is érvényes szavai:

545