Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Tar Patrícia: Struktúra és identitás

STÍLUS, NYELV ÉS ÖNÁLLÍTÁS

,Á haza egy tudat volt, hogy van egy nyelv, egy érzés, egy szerződés, valamilyen sehol nem látható, s mégis, minden pecsétes pergamennél, levéltárban őrzött kutyanyelvnél valóságosabb, láthatatlan és tapinthatatlan szerződés, melyet az ember egy földrajzi hellyel, egy éghajlattal, a vegetatív idegrendszer reflexeivel, régen elhalt emberek tapasztalataival és bűneivel, erényeivel kötött.'’ (III. 241.)

Tolcsvai Nagy Gábor tanulmányaiban11 Márai nyelvhasználatát elemzi, prezentálja, miképpen alkotja meg a személyiség önmagát a nyelvben. A nyelvi hitelesség megkérdőjéleződésének időszakában Márai törekvése valamiféle hitelesség, s ezzel együtt a személyiség megalkotása. Márai nyelvhasználata, az egyszerű jelentéstan és pragmatika, az egyszerű mondatok és a gondolatritmus, tehát a letisztult nyelv végérvényesség, cáfolhatatlanság képzetét kelti a befogadóban. Nem fecseg, próbálja a szavaknak visszaadni „eredeti” jelentésüket. Tolcsvai Nagy ennek a ,józan, mégis erősen retorizált” nyelvhasználatnak okát a bizonyosság keresésében látja; az igényes kultúra nyelvéhez való ragaszkodást (illetve annak megalkotását), az identitás megkonstruálását a személyiség tételezése, állítása indokolja. A „sztenderd” nyelvi eszményét - éppen a nyelvi viszonylagosság tudata miatt - megvalósítani nem tudta, de a dolgok rendjének nyelvben való megalkotása foglalkoztatta. Átfogó világmagyarázat létrehozása nem valósulhatott meg, de műveivel létrehozott egy szemiotikái rendszert, ami elszakad a külső tényezőktől, s amely szemiotikái rendszer az egyetlen lehetséges terepe a személyiség megnyilvánulásának: az autonóm személyiség addig létezik, míg az írást, az irodalmi beszédaktust végre tudja hajtani.

Úgy gondolom, a Garrenek műve mint önembléma Márainak e világteremtését prezentálja, a fentebbiek értelmében önreferenciális, metanarratív regény. A főhős-író a szerző trópusa, nyelvhasználata, „stilisztikája” a Tolcsvai által elemzett szövegekkel rokon. Az egy regénycikluson belül való mítoszépítés, azaz szemiotikái rendszerépítés emblematikusan megfeleltethető annak az eljárásnak, mely ismétlés- és utalástechnikával, intertextuális jelleggel kapcsolatot hoz létre az egyes Márai-szövegek között, azaz virtuális rendet épít, „láthatatlan országhatárt”. Az (önmagát) állító nyelv, a visszavonhatatlanság érzését teremtő jellemző az egész ciklusra, álljon itt a legjellemzőbb példa, mely az első személyű elbeszélő részek előszavaként áll: „Garren Péter a nevem, író vagyok. Európában születtem, tehát hős vagyok. A tiszta igazat akarom itt felírni.". (II. 205.)

Márai regényciklusának említett kettőssége a világirodalom szövegeihez való viszonyában is megmutatkozik, átmenetisége, a regényforma maradan- dósága és lázadása újszerű epikai alakzatot teremt, mellyel kiemelkedik a családregény hagyományos dimenzióiból, a metaforikus felé mutat. Egyfelől kapcsolódik a klasszikus nagyregényekhez, iróniája (s természetesen maga a szövegtechnika) azonban jelzi a „hagyományos regény” megírhatatlanságának problémáját.12 „Ez a fajta epikai öntudat elveszett az időben” - írja Márai Martin du Gard nagyregényéről. A regényciklust a Thibault-családdal, a Budden- brook-házza\ rokonítja a téma: a szülői ház-szülői rend csődje, a szülők nemzedékétől öröklött erkölcsi felfogás megrendülése, a fiatalok lázadása, a ma543