Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Tar Patrícia: Struktúra és identitás

gatartási, cselekvési lehetőségek keresése, az élettér elidegenedése, stb. A családfogalom (a huszadik századi családtörténeti regényre jellemző) három rétegét, azaz az egyedi-konkrét, a biológiai és a társadalmi jelentést Márai a végletekig tágítja a Garrenek vérközösségének, illetve a polgárság képviselőinek a nyelvben-lét értelmében virtuális felfogásával.

Erőteljes a kapcsolat az utómodern szövegeivel, gondolok itt Gide, (Proust), Rilke, Musil, Hevesi András vagy Ottlik Géza regényeire: mindegyikben a derealizációs élmény ellenszere az írás, a szövegszerűségre irányítják a figyelmet. Viktor Zmegaé történeti regénypoétikájában13 a huszadik századi regény két fő típusaként a pszichogramról és az önreferenciális regényről beszél. Az előbbinél a példa Proust, kinél az emlékezés mint megértés írásjellege az elbeszélés uralhatóságának képzetét kelti, szemben a Gide-képviselte metatextuális regény írásmódjával, mely a narráció kezelhetetlenségét állítja középpontba, a nyelv önerejét, így jut el a fikcióval jobban megközelíthető valóság, a fordított mimézis, a szövegben-lét gondolatáig. Fontos azonban, hogy mindkét - látszólag ellentmondó — regénytípus a narratív emlékezés konstrukció-jellegére irányítja a figyelmet, azaz azt hangsúlyozza, hogy az élet akkor valósul meg, ha szavakba öntjük.

A Pénzhamisítók és a Pénzhamisítók naplója a regény a regényben szerkezet miatt talán a legközelebb áll Márai szövegéhez. Az önembléma mindkét esetben a fordított mimézis elméletével kerül összefüggésbe: az észlelés folyamatai nem a „meztelen igazságból” indulnak ki, hanem korábbi információk alapján kialakult komplexusokból. Az élet csak művészi megformálásban válik valóssá, csak az emlékezés retrospektív folyamatában tudatosul dolgok és személyek identitása. Rilke regényében Malte Laurids Brigge szintén az idegenség, a félelem ellen védekezik feljegyzéseivel (,A félelem ellen védekezem. Egész éjjel ültem az asztalnál és írtam.”): az elidegenedett térben, városban egyetlen cselekvési lehetőség „könyvekkel kóborolni a világban”, s a múlt emlékeinek rögzítésével tartani fenn, ,képezni ki” az identitást. Musil a Tör- less iskolaéveiben (hol szintén az apák és fiúk, a polgári rend és a kaland világának konfliktusa a közeg, melyben a világértelmezések megkérdőjeleződnek) a nem-racioidnak a nyelvvel való megragadását, a pontos, egzakt megismerést, a kimondhatatlan kimondásának problémáját állítja középpontba. A biztonságos, rendezett világ megszűnése, az erkölcsi relativizmus „kiküszöbölése” elsősorban nyelvi problémaként tételeződik. Hevesi András Párizsi eső című regénye a 30-as évek önéletírásainak jellemző, „regényesített” változatát valósítja meg, akár az Egy polgár vallomásai. A főhős egy idegen, elmosódó, kontúrjait vesztő térben mozog, nincs kommunikáció a várossal, szövege az életforma felbomlásával magyarázott íráskényszer „terméke”. A regény az élet szövegszerűségét hangsúlyozza: „szavakban gondolkodtam”, ,gondolataim a könyvek ütemére özönlöttek”, „lelkem a szó betűi szerinti értelmében nyitott könyv”, stb. A történések nyelvbe-fogása, történetté alakítása, azaz megélése folyton kudarcba fullad: a hősnek nem sikerül „megjuhászítani” az időt (Márai szavaival: „Magamévá élni az időt”), nem sikerül értelemmel ruházni fel; múltat, jelent és jövőt egy jelentésben, folytonosságban fogni össze.

Ottlik Géza Iskola a határon című regényében az önembléma, a szöveg a szövegben felborítva a hagyományos befogadást (szerző-szöveg-befogadó tri- ád), a szöveg határait kérdőjelezi meg. A narráció kettőssége, a kétközpon544