Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Gyürky Katalin: Játékos bűn, bűnös játék Nabokov művészetében

milyen következményekkel járhat a bűn — az öngyilkosság és a gyilkosság — megítélése szempontjából. S az (intertextuális) játék ide-oda mozgása egyrészt azt jelenti, hogy a nabokovi alkotások állandóan elszakadnak, de állandóan vissza is térnek a visszautasítani próbált eló'd szövegeihez, másrészt ez az ide- oda mozgás arra is magyarázatot ad, hogy a nabokovi műveket olvasva miért nem érezhetjük soha a játék végét, miért nem lehetünk soha biztosak még az utolsónak hitt lépésben sem.

JEGYZETEK

1 Michael Foucault: Mi a szerző? In: világosság, 1981/7., 31.

2 Vladimir Nabokov: A Lolita című könyvről, in: Vladimir Nabokov: Lolita, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999., 416-417.

3 M. Nagy Miklós: Meghívás...hová?, in: Vladimir Nabokov: Meghívás kivégzésre, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1991., 183.

* A műalkotás játékként való értelmezése egészen a XIX. század neves gondolkodóinak elképzeléséhez nyúlik vissza, ugyanis Friedrich Schiller és Herbert Spencer a játéktevékenységet a felesleges energia levezetéseként értelmezte, és úgy vélte, hogy nemcsak a játékhoz, hanem a művészet gyakorlásához is erre az erőfeleslegre van szükség. Tehát a mű megalkotásakor a művész ugyanúgy egy másik világot hoz létre, mint a játékos, és Gadamer szerint „így a játék képződménnyé változik át, magává a műalkotássá.” (Lásd bővebben: Gadamer: Igazság és módszer, Gondolat Kiadó, Budapest, 1984., 93.)

4 V. E. Alekszandrov: Nabokov i potusztoronnoszty: metafizika, etika i esztétika, Izdatyelszt- vo Aleteja, Szankt-Peterburg, 1999., 112.

5 Laurent Jenny: A forma stratégiája, In: Helikon, 1996/1-2., 50.

6 Foucault, i.m. 34.

7 Vladimir Nabokov: Meghívás kivégzésre...138.

* Erről a Dosztojevszkijhez fűződő ellentmondásos nabokovi magatartásról Szaraszkina a Káromkodó Nabokov című tanulmányában így fogalmazott: „A Dosztojevszkij iránti gyűlölet megoldhatatlan rejtélye a Nabokov számára tűrhetetlen és beismerhetetlen rokonságban rejlik: úgy szidalmazza elődjét, amiként egy veszélyes rokont szidalmazunk, hogy bebizonyítsa magának és az egész világnak a rokonságukat illető bármiféle feltételezés megalapozatlanságát... Mint ahogy a bűnözőt ellenállhatatlanul vonzza bűncselekményének színhelye, Nabokov sem tudott ellenállni a csábításnak, hogy újra meg újra önként »leleplezze« Dosztojevszkijt - és ezzel önmagát is.”

8 Lásd részletesebben: Harold Bloom: The Axienty of Influence: A Theory of Poetry, New York, Oxford, University Press, 1973.

9 Alekszandrov: i.m. 48.

** A halhatatlanság érzetének kialakulásában fontosnak tartom a szerző életrajzi írásának egyik részletét, amelyben egy időfóbiában szenvedő kisfiú érzéseiről értesülünk. A kisfiút nagyon megrendítette egy otthoni környezetben forgatott film, amelyet a születése előtt néhány héttel készítettek. Ebből ugyanis nyilvánvaló, hogy a film készítésének idején a kisfiú már kb. nyolc hónapja létezett, de még nem szerepelhetett a filmben. A kisfiú ebből arra a következtetésre jut, hogy a méhen belüli létezés nem a szokványos fizikai létezés, mert a lény egyidejűleg jelen is van, de ugyanakkor mégsincs jelen a világban. Tehát feltételezhető, hogy az életet megelőző és a halált követő állapot egyforma, és így semmi sem zavarja meg azt az elképzelést, hogy a születés előtt megkezdett életet az ember teljes mértékben képes folytatni a halála után. (lásd: Alekszandrov: i.m.)

10 Dosztojevszkij: Tanulmányok, levelek, vallomások, Magyar Helikon, Budapest, 1972.,

194.

11 Alekszandrov: i.m. 37.

12 Uo.: 36.

13 Uo.: 70.

14 Vladimir Nabokov: Végzetes végjáték, Európa, Budapest, 1990., 16-17.

15 Uo.: 92.

16 A pszichiátria tankönyve, Semmelweis Kiadó, Budapest, 1999., 404.

520