Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 5. szám - Vladimir Nabokov: "Hogy egy szép napon Aleppóban..."
gumi végű botját, energikusan, ámbár nem minden erőfeszítés nélkül elszakította törzsét kedvenc karosszékétől, kiment velem a kertbe és közölte, amennyiben kétszer annyi idős mint én, joga van megmondani, hogy barom vagyok és szemét alak. Képzelje el, kedves V. a jelenetet: murvával felszórt kis kert, amelyben Ezeregy éjszakai kék korsó áll egy magányos ciprus alatt; megroggyant tornác, amelyen pléddel a térdén szundikálni szeretett az öreg hölgy atyja, aki letette a novgorodi gubernátorságot, hogy Nizzában morzsolja le maradék napjait; haloványzöld égbolt, fűszeres fuvallat a leereszkedő alkonyban; a harmadik oktáv d-jéhez igazodó fémes tücsökciripelés - és Anna Vlagyimirovna, akinek arcán megremegtek a megereszkedett redők, amikor igazságtalanul anyai feddésben részesített. Drága V, efemer nejem az utolsó hetekben egyedül járt vendégségbe ahhoz a néhány ismerős házhoz, és mindeme jó emberek kihegyezett fülét az alábbi nem mindennapi történettel zümmögte tele. Tudja meg mindenki! Hogy őrületesen beleszeretett egy fiatal franciába, aki a szívével együtt a família fésűt ábrázoló címerét, cintermét és felvonóhídját is átnyújtotta neki. Hogy könyörgött, váljunk el, de én nem egyeztem bele, inkább — mondtam - őt is, magamat is agyonlövöm, semhogy egyedül hajózzak New Yorkba. Hogy azt mondta nekem, hogy az apja úriemberként viselkedett ugyanilyen helyzetben. Hogy erre én ezt válaszoltam közönségesen: fütyülök az ő cucu de pére-jére (fólszarvazott apa - fr.). És következett még egy szekérderékra való bugyutaság; viszont roppant ügyesen voltak összepasszítva - így nincs min csodálkozni, hogy az öreg hölgy a végén az eskümet vette, hogy nem fogom puskával hadonászva a szerelmeseket űzőbe venni, akik, a szavai szerint egy lozere-i kastélyba vonultak vissza. Érdeklődtem, látta-e valaha ezt az urat a saját szemével. - Nem, de a fényképét igen. Amikor távozni készültem, Anna Vlagyimirovna, aki kissé megenyhült addigra, sőt ujjai hegyét is csókra nyújtotta, hirtelen ismét dühbe gurult és botjával a murvára csapva, mély, zengő hangon imigyen szóla: - De amit soha nem bocsátók meg magának, az a kutya. Szegény állat! Hogy volt képes a saját kezével felakasztani, amikor elhagyták Párizst! Teljesen mindegy, hogy egy életművész vigéccé alakulása, illetve ezzel ellentétes transzformáció az, ami lezajlott, vagy a férfi csak egy orosz volt, aki a házasságunk előtt a feleségemnek udvarolt, és akiről hallgatott. Elment a feleségem. Ez volt a vég. És ostobaság lett volna újra a kereséseknek és várakozásoknak ebbe az egész lázálmába merülni. A végeérhetetlen-bánatos utazás negyedik napján kimentem kószálni a hajó tatra, és ott találkoztam a kedves, bár túlságosan is komoly öreg doktorral, akivel Párizsban gyakran sakkoztam. Megkérdezte, nem túl terhes-e nejemnek a tengeri betegség, és módfelett meg volt lepve, amikor azt válaszoltam, hogy egyedül hajózom, ő ugyanis két-három nappal indulásunk előtt látta - ott kószált, úgy tűnt, teljesen céltalanul a marseille-i rakparton, de azt mondta a doktornak, hogy mindjárt jönnöm kell a csomagokkal és jegyekkel. És azt hiszem, hogy ez az egész elbeszélés clou-ja, csak ha majd írja, kedves V., kérem, mégse csináljon orvost öreg sakkpartneremből - az már túl sok lenne. Számomra pontosan ebben a pillanatban világos lett, hogy a feleségem nem létezik és soha nem is létezett. És tudja mit mondok még? A meg430
