Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 5. szám - Vladimir Nabokov: "Hogy egy szép napon Aleppóban..."

érkezésem után azonnal igyekeztem kielégíteni egészségtelen kíváncsiságomat, és elmentem a nagybácsi, egykor nejem megadta címére. Kiderült, hogy két hivatali épület közti üres telek található a cím alatt. A telefonkönyvben sem szerepelt a nagybácsi, de amikor kérdezősködni kezdtem, Gekko, aki mindenkit ismer, közölte, hogy valóban volt egy ilyen úr, de süketnéma lánya halála után műlovarnő nejével San-Franciscoba költözött.

Ha térbelinek képzelem a múltat, akkor rokkant románcunkat ködfüggönnyel takartnak látom egy olyan mély szurdok alján, amely fölött két megcáfolhatatlan hegycsúcsként e megállapítások meredeznek: előtte volt valódi az élet, az élet valódi lesz utána. Bár persze nem holnap. Talán holnapután. Ön, a csodálatos családdal körbevett (hogy van Liza? hogy vannak az ikrek?), változatos munkájába elmerült (hogy vannak a zuzmók?) boldog halandó, aligha képes behatolni az én fájdalmamba az emberi együttérzés erejével, de én talán megértem, ha az Ön írásművészetének kristályán keresztül tekintek kínomra.

De milyen szánalmas! A pokolba a maga művészetével, őrülten boldogtalan vagyok. És a feleségem még mindig ott kószál, ahol a kőlapokon száradni kiterített barnásvörös hálók hevernek, és a kikötött halászcsónak oldalán fényfoltok futnak, amelyeket a vízen szétszórt napfény-csillanások vetnek. Valahol, valamiben helyrehozhatatlan hibát követtem el. Hol itt, hol ott csillannak meg a törött pikkelyek csillámdarabjai a barnásvörös sejt-négyzetekben. Óvatosnak kell lennem, különben: Aleppóban végződhet az egész. V, kegyelmezzen! Ha címnek választja ezeket a szavakat, akkor az elviselhetetlen célzás ólmával cinkeli a játékkockáját.

Bratka László fordítása

431