Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 5. szám - Vladimir Nabokov: "Hogy egy szép napon Aleppóban..."

mezők állhatatos udvariassága és bánatos szeme, és annak a szemüveges, kopasz férfinek az iszonyatos mosolya alkotott, akinek azt mondták, hogy lehetetlen megújítani elvesztett útlevelét.

Bevallom, egy válogatottan ocsmány nap után egy kőpadra ülve felzokogtam, elátkozva ezt a kaján világot, amelyben konzulok és commissaire-ok ragadós kezei zsonglőrködnek az emberéletek millióival. Látván, hogy feleségem is sír, azt mondtam: mindennek semmi jelentősége se lenne, ha nem történt volna meg közte és vigéce közt, ami megtörtént.- Azt mondod, hogy őrült vagyok - válaszolta hevesen, és ennek köszönhetően egy pillanatra még reális vonásokat is öltött -, de esküszöm, hogy nem volt semmi. Lehet, hogy egyszerre több életet élek. Lehet, hogy próbának vetettelek alá. Lehet, hogy ez a pad is álom és a Szaturnuszon vagy Szara- tovban vagyunk.

Érdektelen lenne azoknak az állomásoknak a leírásával bíbelődni, amelyeket kalandjai első változatának végleges elfogadásáig vezető úton bejártam. Nem beszélgettünk, sok időt töltöttem egyedül. A feleségem a félhomályból támadt, az visszanyelte magába, megjelent azután is sokadjára, a kezében valami aprósággal - egy maréknyi cseresznyével, három ára nincs cigarettával, más ilyesmivel -, amelynek, véleménye szerint, örömöt kellett volna okozni nekem, és ezeket az ajándékokat azzal a kegyes-háborítatlan arccal nyújtotta át, amilyennel egy hangtalan ápolónő tüsténkedik a gyógyulófélben lévő bogaras beteg ágya körül. Közös barátaink többségének látogatását beszüntettem, mert tompa ellenségességre váltva, valahogy hirtelen elvesztették érdeklődésüket passeportos problémáim iránt. írtam néhány verset. Ittam mindent, ami a kezem ügyébe került. Egy szép napon senyvedő keblemre szorítottam a nejem és elvittem Caboul-ba, ahol egy hétig hevertünk a vöröses kaviccsal borított keskeny tengerparti strandon. Furcsa kimondani, hogy minél boldogabbnak látszott új szövetségünk, annál élesebben éreztem a megpuhító bánat víz alatti áramát, de azt sugalmaztam magamnak, hogy ez az igazi boldogság valódi ismertetőjegye.

Közben végre valami mozdult sorsunk változékony formáján, és egy szép napon, két remegő karommal egy pár teljes értékű visas de sortie-t (kiutazó vízum - fr.) magasba emelve kirohantam egy fogadószoba fülledt félhomályából. Miután ugyanezekbe a karokba a megfelelő sorrendben amerikai szérumot fecskendeztek, rohantam Marseillebe, és sikerült jegyeket szereznem az elsőnek kifutó hajóra. Hazatérve felrohantam a lépcsőn, baltával a kezemben. Az asztalon talpas pohárban nyilvánvaló, bár édeskés szépsége teljében tündökölt egy szál rózsa - a szárát buborék-paraziták lepték el. Mindkét kimenő ruhája eltűnt, a fésű eltűnt, a kockás kabát eltűnt és eltűnt a szalmasárga szalag a szalmasárga szalagcsokorral, amely kalap gyanánt szolgált neki. Nem volt a párnához levélke gombostűzve, egyáltalán nem volt a szobában semmi, amitől egy kicsit is okosabb lehettem volna, mivel a rózsa mindössze az volt, amit a francia rímpellérek une chevillenek (töltelékszó, „henye szó” - fr.) neveznek.

Elmentem Veretyinnyikovékhoz, de semmit sem tudtak mondani, Gel- manékhoz, akik megtagadták, hogy bármit is mondjanak, és Jelaginékhoz, akik még nem döntötték el, hogy mondjanak-e valamit vagy sem. Végül Anna Vlagyimirovna - és Ön tudja, hogy döntő pillanatban mi ez a hölgy - kérte

429