Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 5. szám - Vladimir Nabokov: "Hogy egy szép napon Aleppóban..."
VLADIMIR NABOKOV „Hogy egy szép napon Aleppóban...” Kedves V! Legelőször is sietve tudatom Önnel, hogy végre itt vagyok, ebben az országban, ahová annyi napnyugta vonzott. Az elsők egyike, akivel itt találkoztam, jó öreg barátunk, Gleb Alekszandrovics Gekko volt - éppen a Columbus sugárúton ment át mogorván, azt a petit café du coint (Kis sarki kávéház — fr.) keresvén, ahol hármónk egyike sem fordul meg többé. Azt hiszem, úgy tartja, hogy így vagy úgy, de Ön elárulta irodalmunkat - szemrehányó fejcsóválással adta oda a címét, mintha már egy levelet se lenne érdemes írni Önnek. Van az Ön számára egy elbeszélésem, és erről jutottak eszembe - illetve maguk ezek a szavak emlékeztettek rájuk - a napok, amikor első verseinket írtuk, amelyek habzók és melegek voltak, mint a frissen fejt tej, és körülöttünk minden - rózsa, eső-tócsa, kivilágított ablak - teli torokkal kiáltotta ki:,Rímek vagyunk!” És abban a világban minden mozgásba lendült. Rímek vitték a prímet: mindenre rímelt a játék, rímelt a halál. És az orosz igék dörgő futamai értelemmel töltötték meg a fák tamtam-verő mozdulatait, az eldobott - hol mozdulatlanná dermedő, hol újból a széljárta, végeérhetetlen rakparton vonszolódó — újság megtörő lendülésekkel váltakozó szárnyatlan libegősét. De most nem költőként jöttem Önhöz. Úgy jöttem, mint az az önuralom nélküli csehovi hölgy, aki úgy szeretne az irodalomba kerülni. Hadd emlékeztessem, hogy megnősültem — egy hónappal az Ön Franciaországból való távozása után, és néhány héttel azelőtt, hogy Párizsba bömbölve betörtek a gyengéd németek. De, bár még a házasságlevelet is magam elé tudom képzelni, mégis meggyőződésem, hogy sohasem volt feleségem. Lényegtelen, hogy Ön talán tudja nejem nevét is, mert az egy fantom neve. Következésképpen ugyanolyan távolságtartóan tudok róla beszélni, mint egy elbeszélés (a pontosság kedvéért: az Ön elbeszélésének) hősnőjéről. Szerelem volt ez, és inkább első érintésre, mint első látásra, mivel addig néhányszor már találkoztunk, és nem viseltettem különösebb érzelmekkel iránta. De amikor egyszer egy este hazakísértem, egy különös megjegyzése hatására, hirtelen támadt nevetéssel hozzá hajoltam, és ajkammal alig érintve, megcsókoltam a haját - és persze mindnyájan ismeijük azt a vakító hullámot, amely ilyen pillanatban ránk tör, úgy, ahogy a megtervezetten elhagyott házban a belépő katona fölemeli a földről az ottfelejtett játék babát; és abban a pillanatban már nem hall semmit - a tébolyult csöndben hirtelen a végtelen határig terjed ki az aprócska pont, amely egész eddigi életében alig 424
