Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 5. szám - Vladimir Nabokov: "Hogy egy szép napon Aleppóban..."

fénylett léte sötét mélységeiben. És valóban, talán csak azért hozzuk kapcsolatba a halált a mennyel, mert a látható boltozat, különösen éjszaka (az Exel- mans bulvár ösztövér boltíveit és a nyilvános illemhelyek alpesi patakocskáinak végeérhetetlen csobogását őrző sötétbe merült Párizs fölött) - éppen ez annak a hatalmas, néma robbanásnak a legpontosabb és mindig változatlan kivetülése.

De a feleségem vonásait igazából nem tudom kivenni. Ugyanolyan homályosak számomra, mint legjobb poémám, amelyet Ön úgy gúnyolt az Irodalmi Szemlében. Ahhoz, hogy elképzeljem alakját, gondolatban az alkarja finom bőrén lévő csöppnyi barna anyajegyben kell megkapaszkodnom, ahhoz hasonlóan, ahogy a vesszőnél elidőzik az ember figyelme egy érthetetlen mondatban. Ha gyakrabban élt volna kozmetikummal, vagy többel, talán most képes lennék képzeletben előhívni az arcát vagy legalább száraz, rúzsozott, forró ajkai rézsútos körvonalát - de nem tudom, bár időnként érzem futó érintésüket, amikor szembekötősdit kezdenek játszani az érzéseimmel abban a zokogástól fuldokló álomfajtában, amelyben, a kiúttalan ködben kapálózva, megpróbálunk egymásba kapaszkodni, és szeme színe megállapíthatatlan számomra a szivárványhártyáját elárasztó könnyek keltette áthatolhatatlan csillogás miatt.

Sokkal fiatalabb volt nálam, bár nem annyival, amennyivel Natalie (ó, a vakítóan szép csupasz válla, a hosszú fülbevalója!) az ő barnaképű Puskinjánál, de e tény elég teret teremtett a retrospektív romantika számára ahhoz, hogy örömöt meríthettem a zseni sorsában való osztozásból - egészen a féltékenységig, undokoskodásig, egészen a sajgó fájdalomig menően, amelyet annak láttán érzett, hogy Natalie mandulavágású szemével egy hirtelenszőke Cassiót lesett a legyező pávatollai mögül még ha verseimmel nem is sikerült utánoznom. Az én verseim egyébként tetszettek az enyémnek - nem ásítozott, ahogy az a másik mindig tett, ha a férje verse hosszabb volt, mint egy szonett. De ha kísértet maradt számomra a feleségem, bizonyára én is ugyanaz voltam neki; gyanítom, hogy verseim sötét világa volt az egyetlen, amit vonzónak talált bennem. Azután lyukat fúrt függönyükön, amelyen keresztül meglátta egy ismeretlen férfi nem éppen vonzó arcát.

Mint tudja, már régóta morfondíroztam, hogy ne kövessem-e az Ön szerencsés menekülése mutatta példát. A feleségem beszámolt nekem a bácsi- kájáról, aki New Yorkban élt, és azelőtt lovaglást oktatott valahol Délen, de végül feleségül vett egy gazdag amerikai nőt. A lányuk süketnémának született. A címüket réges-rég elvesztette a nejem, de néhány nap múlva, mintegy varázslat folytán, meglett, és drámai levelet írtunk a bácsikának, amelyre válasz nem érkezett. Ennek nem is volt különösebb jelentősége, mert közben postai úton kijártam a chicagói Lomcsenko professzor kezességvállalását a beutazáshoz, viszont más nélkülözhetetlen dokumentumokat nem tudtunk beszerezni a németek betöréséig, pedig előre láttam, hogyha Párizsban maradunk, akkor valamelyik buzgó honfitársunknak előbb-utóbb lesz érkezése kedvesen felhívni az érdekelt fél figyelmét egyik könyvem megfelelő helyeire, ahol feketén-fehéren bebizonyítom, hogy Németország, még halálos bűnei ellenére is, arra ítéltetett, hogy a világ nevetségének tárgya legyen örökkön örökké.

így tehát, nekiindultunk lidérces nászutunknak. Megsemmisülten és az

425