Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 5. szám - Prágai Tamás: A prédikáló szék

gyakorlati cselekvés szintjén - a veteményeskert teendői határozzák meg (az írást leginkább verbális meditációnak tekintem), ám a virágoskert látványa egészen más, részben esztétikai, részben kultúrtörténeti szemhatárt teremt. A látványt domináns módon meghatározó orgona- és rózsabokrokat Osztrar- dusz nem láthatta, és nem csak a félhomály miatt nem. A kerttörténész Ra- paics Raymund szerint mindkettő' török eredetű, a babócsai udvarház kertjéből tehát nyilván hiányzik; és - különös tény - a leglátványosabb kerti növényekkel ugyanez a helyzet. A nárcisz elvirágzott már, de a liliom lila virága még jelentős látványtényező, akárcsak a különféle tulipán-típusok szín-ka- valkádja (Petra rendkívül kedveli a tömör, egységes foltként ható virágágyásokat). A porcsinrózsa eredete ismeretlen előttem, az „iszonyatos méretű” rozmaringtő viszont keleti hatást kelt (de lehet, hogy csak bennem): nem ismerem származástörténetét.

Mit látott Osztrardusz az ablakon keresztül? Alighanem csak találgatni tudunk, bár a fenti bekezdésben már nagyjából sikerült körvonalazni, hogy mit nem. Nem láthatott - elvben - tulipánt, fekete- és perzsaliliomot, sőt, turbánliliomot sem; ugyancsak ismeretlen előtte a konstantinápolyi ciklámen, és a keleti anemoné vagy a jerikói rózsa, hacsak éppen konstantinápolyi vagy ibériai útja során nem találkozott velük. Nem lehetetlen, hogy ezek a növények éppen Magyarországon keresztül terjednek majd (Bécsen keresztül) nyugat felé; egy angol költő-utazó, Sidney Fülöp legalábbis tesz ezt megerősítő feltételezéseket a XVI. század végén. Am hol van még a tizenhatodik század! Míg felelőtlenül dobálózunk évszázadokkal, Osztrardusz lassan, csaknem tapogatózva halad a kertre néző szoba felé. Ötvenegy éves. Nem hiányzott neki ez a küldetés, hogy a magyarok közé jöjjön. Hat napja úton van, és a veszélyes, ám mégis rutinvállalkozásnak tekinthető misszió a kelleténél jobban megviselte, talán ezért is válik - szokatlanságával - ez a hajnal Osztrardusz számára emlékezetessé: az inkvizítor megérett rá, hogy féljen. Aki fél pedig, mint P. mester, az apostol mondja5, az nem szeret eléggé. De elég ok-e vajon egy éppen csak kifejlődőfélben lévő félelem arra, hogy éppen hétszázhetven év távolából felidézem Osztrardusz történetét, nem felesleges időtöltés, vagy durvábban fogalmazva, amolyan értelmiségi szófosás-e? Amikor az (már az említett időintervallum) elmondhatatlanul testes? Összevetésképpen megjegyzem, hogy mindössze másfél évtized telt el eszmélkedésemtől (kamaszkoromtól) a mai napig, ahogy a kertre néző szobában ülök, és várom, hogy Osztrardusz végre visszatérjen, és ne kelljen (egyébként rendkívül tartalmas) gondolatmeneteimmel kitöltenem az értékes írásidőt, hanem előrébb araszolván a történetben tovább haladjak a jó előre jelzett „krisztusi kor”, a második eljövetel felé; és már most tapasztalom, hogy kínosan leragadok, sőt - megengedem - nosztalgiázom némely számomra „otthonos” dolognál, mint az ezerötszázas Lada, a töltöttkáposzta-konzerv és a légypapír - legyen bár ezeknek bármily kevés közük a második eljövetelhez, mely felé Osztrarduszról írott történetem mégiscsak hernyómód araszol. Itt jegyzem meg — mert most jutott eszembe, és még mindig Osztrarduszt várjuk -, hogy Rapaics szerint száz évvel korábban (vagyis a XV. században) népszerű kerti növény még a tárnics5 Hibás bejegyzés: nem P. mester, az apostol mondja, az utalás ÍJn 4,18-ra vonatkozhat. Elképzelhető, hogy az utalást lPét 1,22-25-tel cseréli fel a figyelmetlen szerző.

419