Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 5. szám - Prágai Tamás: A prédikáló szék
Szerencsétlen egybeesés: Joachim egy meredekebb kijelentése után (egy szó szerint viharos éjszakán) azt bizonygatta a fiúknak, hogy Péter páter maga a gonosz, az ő testében van inkarnálódva: ez már a szagán is érezhető! Lehet, hogy a viharos időt megelőző fülledt hőség, majd a hirtelen támadó szélvihart kísérő lehűlés okozta, hogy Osztrardusz amúgy is rossz kedélyállapotban, fájó fejjel kevésbé tudta elviselni a fásember szélsőséges kijelentéseit - mindenesetre fölugrott (fejét csaknem beverte az egyik támasztógerendába), fölkiáltott, hogy „baromság!” és kirohant - éppen két nappal a szerencsétlen esemény előtt, amikor Joachimot (mindenki megdöbbenésére) elhurcolták. Osztrardusz attól a perctől fogva lemoshatatlanul viselte a megalkuvó bűnös pecsétjét, sőt, akár így is írhatnám: „maegalkuvó buenoes”, ugyanis hamarosan - pedig szinte küzdött ez ellen az egyébként kívánatos sőt vágyott javulás ellen - mind jobban kezdett kitűnni Péter páter óráin, latinban! Péter páter amúgy sem túlságosan jelentős népszerűségét ez az esemény (Joachim „elrablása”) persze nem alapozta meg a diákok körében, sőt: mindenki őt vádolta titokban. És Osztrardusz (mint a Pecorari Jakabot mindinkább kiszorító éltanuló) népszerűsége szintén sodródni kezdett a „manicheusnál” kezdődő karrierje miatt; és ami különös, Osztrardusz elcsípni vélt egy amolyan felemás, Péter páterre vonatkozó megjegyzést a spirituális atya szájából is, ami szokatlansága miatt lehetet riasztó: elég annyi, hogy Osztrardusz végképp elszigetelődött. Az a durva, diákos csíny, amit még bosszúállásnak sem tekinthetünk (bár a kivitelezés körmönfontságát és undorral dacoló elszántságát tekintve meghökkentő), nem szerzett elégtételt Osztrardusznak. A szerzetesek ruháikat - estére — részben a cellák mérete miatt kiakasztották a folyosóra, a cellák elé, és az esti imaóra idején és hajnalban félálomban rántották magukra, jóformán öntudatlanul, és a ruhát derékban összefogó kötelet már menet közben, a sötét folyosón kötötték derekukra. Ezt az öntudatlan állapotot használta ki Osztrardusz: az esti imaóra előtt, több alkalommal, Péter páter csuhájára a latrinából merített híg emberi szart kent. Nem a trágyadomb kellemesen csípős erjedését, hanem ezt a szagot érezte meg Osztrardusz, amikor a harcsabajszú András király babócsai udvarházának cselédajtajában, hajnali négy óra előtt kevéssel szájára vette a „maniche- us” szót! És ráébredt, hogy diáktársainak igaza volt: Péter páter bizony aligha mosdott, hiszen testét (és most már jól emlékezett a volt bolognai diák) a „csíny” után valóban hetekig ugyanez a kellemetlen és szúrós szag lengte körül, amikor az osztályteremként szolgáló helyiségbe lépett. A pirkadat gyöngéd kegyetlensége Az a finom, gyöngéd átmenet, ahogy a pirkadat félhomályából hajnal bontakozik, különös adománnyal ajándékozza meg a jobb érzésű embert: a képzeletet felszabadító és a szemlélődés számára oly kedves látványon túl csendes és magányos órát ád a korán kelőnek. Bevallom, nem vagyok épp’ ez a típus: a korán kelés igénye kevéssé jellemez. Am ne jelentse ez azt, hogy az ilyen teljesítményt lebecsülném; ahogy P. mester, az apostol mondaná3: távol legyen! 3 S/P 417
