Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 5. szám - Prágai Tamás: A prédikáló szék

lami megfoghatatlan visszaemlékezésbe; megfoghatatlan visszaemlékezésbe, mely egyszerre irányul a hős múltja és jövője felé. Hogy lehet az, kérded, és józan pillanataimban elismerem: talán joggal; de honnan tudhatjuk, hogy valamiféle összetett terv nem éppen azt akarta-e, hogy ez a reggel, majd, egyszer, kereken hétszázhetven esztendő elteltével egy Prágai Tamás nevű szerző jóvoltából A prédikáló szék című regény lapjaira kerüljön? Amikor a visszaemlékezés maga is több szálra bomlik, mint a spa­getti, csomósodnak és gubancolódnak az iskolaévek körül (Osztrardusz a dél­francia kolostori iskolában, majd Bolognában, az egyetemen), és ugyanakkor, állítom! sejtés szintjén megjelenik Osztrardusz előtt egy könyvborító képe és egy címlap, egy bizonytalan, de valós vágy: történetemet megőrizni érezze fon­tosnak az utókor, akarom. Az, hogy ki manicheus, én mondom meg, mondaná egy agresszív hang, akivel nem értünk egyet, és egy gyékényen sem szeretnénk árulni. Mégis, egy éppen ilyen hang ébreszti fel Osztrarduszt a révülésszerű álomból: itt, most, cselekedni kell. Ez az a helyzet, amit nem hagyhatunk így. Mert ha: akkor életre szóló kihatása lehet, akár mint emlék, akár mint lelkiismeret-furdalás évek múltán is jelentkezik. Egy manicheussal szemben fel kell lépni, ez az első szabály. De kinek van joga manicheusnak nevezni a manicheust és milyen formában, hogyan kell vizsgálatot bonyolítani le, és kinek? A szó maga olyan gazdag „hívótartománnyal” rendelkezik, hogy az már alig követhető: — Egy manicheus? — recseg a babócsai hajnal törékeny csöndjébe az a hang, akit? amelyet? inkább szeretnénk a feledés homályában tudni. - Ki kell irtani, hogy írmagja se maradjon! Ez az „írmag” egyébként kritikus pont. Fekete köpenyegben száguld egy kolostorlépcsőn lefelé az alak, akitói a mondat származik: Péter páter ő, Oszt­rardusz „osztályfőnöke”, ahogy ma mondanánk; és nem fog sikerülni megállí­tani - biztosak lehetünk benne, hogy sikerrel veszi be a rideg, kevéssé meg­világított kanyart, ahol balra a káptalanterem felé, jobbra, néhány lépcsőn keresztül a kápolnába lehet jutni. Végiglebben denevér-alakja a folyosón az „osztályterem” felé (a káptalanterem előteréről van persze szó), és a folyosón fölerősödik a suhogás, amely ridegebb szimfónia, mint amelyet a legyek szár­nya kelt életre a kolostor rideg tömbjében, a zöld és fekete legyeké, akik ök- lömnyi csomókban lepik el a konyhát és ülepednek le a nehéz szagokkal terhes edények alján:- Jön a manicheus! A manicheus! - zümmögik a legyek, és Péter páter hangja belereccsen a babócsai udvarház csöndjébe megint. - A manicheus, akit kiirtunk, hogy írmagja sem marad! A sors paradoxona egyébként: Péter páter gúnyneve sűrű illatfelhővé da­gad, és ezt a szagot valamely kényes orr is megérzi: éppen az anti-manicheiz- musáról nevezetes rendtag lesz az inkvizíció céltáblája később, 1243-ban! A bolognai egyetem teljes rektori testületének a fogait régen elvesztő és mind­inkább „mumussá” váló oktató mellé kell állnia ahhoz, hogy a félig már gyön­geelméjű gyanúsított a mindinkább gyakorlattá váló kínvallatást elkerülje! Vajon milyen furmányos joggyakorlat ismeri el a bolognai diákok jogát, hogy nevet ragasszanak tanáraikra? Ne söpörjük le most, azonnal ezt a jelenték­telennek tetsző kérdést - hagyjuk a legyeket vidáman csapongani az üledéken. 413

Next

/
Thumbnails
Contents