Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 5. szám - Prágai Tamás: A prédikáló szék
Osztrardusz nem él már (nyüvek és csontik zabálják fel Mohinál), a kis zümmögő hír — neki - nem duruzsol a fülébe hosszan... hanem belepetéz. Majd tovarebben, és Pecorari Jakabnak, a prenestei püspöknek dönög... Aprenestei életútja utoljára keresztezi Osztrarduszét, és most, a hírt hallván, hogy éppen Péter páter: felröhög... de eszébe sem jut, hogy Incéhez való szabad bejárását és tekintélyét felhasználja volt tanára érdekében. Felröhög, mondom — és ezt szó szerint értsd —, mégpedig olyan érdes, mélyről jövő torokhangon, hogy a kancelláriai írnoknak is feltűnik, aki éppen valamilyen dekrétum másolásán fáradozva hajlik a fából készült írószekrényke, a tabernáku- lum fölé, amelyet még (ma pedig már) nem hívnak tabernákulumnak. Az a sejtésem, hogy ez idő tájt szilárdul meg a „tabernákulum” szó kettős jelentése, „szentségház” és „íróasztal” értelemben. A legfontosabb dolgok tárolására szolgáló templomi fali fülke (ahol az ostyát tartják, tehát ez a templomban a legszentebb hely) eredetileg könyveket is befogadhatott, és - most meredek lesz, amit mondani fogok — eredetileg pecséttároló. A „pecsét” szó persze a legszak- rálisabb értelemben vehető: az ostya, a könyv vagy az a jel, amit ma pecsétnek nevezünk, egyaránt a szentség közelében áll; „meg van pecsételve a sorsa” mondjuk ma is, késői idegenek, helyesen. Különös változás egyébként: a kancelláriai gyakorlat éppen kezd elválni a templomitól (éppen ez idő tájt kezd a különcségeiről és szarkasztikus mondásairól híres Fülöp császár szicíliai udvarában különös állatfajt: világi toliforgatókat - nem a szentség, hanem a műveltség jegyében! — kitenyészteni... ki hallott még ilyen ostobaságot?). Erről tudni sem akar a prenestei, akinek teste is jóformán a kancelláriai gyakorlatba simul, hajlott alakja szinte beilleszkedik a tabernákulum-szekrény és a mögötte álló falat betakaró hatalmas méretű korpusz közé. A falról lehajoló Krisztus mintha megsimogatná a püspök (egyébként izzadt) homlokát, és a prenestei egyszerre könnyebbséget érez... Az írnok mozdulatlanul vár a tabernákulum mellett, hogy lesz-e válasz a levélre, mely Péter páter bűnvádi eljárásáról értesített, akinek sorsát egy inkvizítori pecsét pecsételi meg. A pecsételés mozdulata lyukat üt az időben - lehet, hogy a prenestei alakját is ezen a lyukon keresztül látjuk? Azt hiszem, így van: minden oklevél (döntés, ítélet és adományozás) elengedhetetlen tartozéka kiadási helyének és időpontjának rögzítése. Nincsen irat az idő pecsétje nélkül. És a telekviták? Az adománybirtokok? A nemesi juttatások? A „tudományvétel” körülményeit pontosan rögzíteni - alany, állítmány, jellemrajzok, szereplők. Az „inquisitio” szó legtalálóbb fordítása „tudományvétel”; négy formája köztudomás szerint: az egyszerű (inquisitio simlex), a közgyűléseken (inquisitio generalis), a kikiáltott közgyűléseken való (inquisitio per módúm proclamate congregations) és a köztudomány (inquisitio communis), mely talán a legfontosabb: tartalmazza a tanúk nevét, birtokát, életkorát, hivatalát, vagyis körülményeit. Ez az, amire azt mondanánk: jellemrajz. A szokásjog felértékelése. Hogyan illik a szerző ebbe a folyamatba, aki nevét a szöveg alá firkantja, miután lejegyezte, hogy Géza comes Ilona lánya a sépi bíróval... A pecsétet a szerző keze üti a kéziratra. A középkori bíróság nem törvényre, hanem mindig a régi helyes szokásra hivatkozik. A szokásra, amit ismerni kell és amire emlékezni kell; hogy a „Péter szénája” nevű kaszáló határa valóban az „Iharosnak” nevezett erdőig nyúlik-e. Aprenestei torokhangja, amely annyira meglepte, csaknem megrendítette a kancelláriai másolót — a garatban képződő akadály a tudattalanból 414
