Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 5. szám - Prágai Tamás: A prédikáló szék

vegetáció egészen körbefonta. Az indák belepték a fülét, a szakállát is. Alighanem hetek, ha nem hónapok óta ül mozdulatlan.

— Egy manicheus - suttogja a szörnyeteg az áhitat hangján.- Egy manicheus - ismétli meg zavartan Osztrardus. Mentségére legyen mondva: ebben a pillanatban nincs felkészülve arra, hogy hivatali teendőit rutinosan és az előírásoknak megfelelően lássa el. Am mégis, a hivatali szemlélet titkos hatása: egy kép, tiszta, bolognai papiros látványa jelenik meg előtte. Bolognai papirosra fog írni, a bolognai Aruttiók vízjelével. Johannes Rorrinak, a kancellária titkos tanácsosának kezébe. Jelentem méltóságodnak, nem hogy magam személyét magasztaljam, de a veszélyeket - melyeket a Mindenható kegyelméből elszenvedtem - sem kisebbítve, hogy pannóniai utam hatodik hajnalán Andreas király úr babochai udvarházában...”

— Mit keres András király úr udvarházában egy manicheus?! — fordul a szemtanú felé, akit a memorandum „serviens lupus”, vagyis ,farkas(képű? természetű?) szolga” néven említ majd.

— Már elindultak érte - suttogja áhitatosan a szörnyeteg. - Arra vár, hogy elveszejtsék!- Hogy elveszejtsék? - kérdi csodálkozva Osztrardusz. — Akkor miért nem menekül el?- Egy manicheus? - néz nagyot a harcsabaj szú. - Hát hogy menekülne el egy manicheus?

Retteg a „manicheus” szótól

Ahhoz, hogy Osztrardusz döbbenetét megértsd, kell egy kis érzékenység. Ne akarj mindjárt a közepébe, nagyon kérlek: nem bili, nem eposz. Megakadtunk egy részletnél, és nem tudunk továbblépni. Mi az, hogy manicheus? Ki manicheus? Amint lehet, továbblépünk a történetben, ígérem, de lásd be, hogy kettős szorítóban vagyunk (ujjpercfogó! spanyolcsizma!) — és ez a szorító téged ugyanúgy nyomaszt, mint engem. Egyedül vagyok, mint mindenki: éjjel van, alvás („vízszintesen és vakon”, oh, Koszolányi!) - nyitott ablaknál gépelem ezt a könyvet, amit olvasol, és kint egy bádoglemezt zörget a sötét szél.

Ez egyébként így stílszerű: elvégre a „témánk” az inkvizíció; még néhány oldal, és - ígérem — megégetünk másfél tucat táltost. Az időpont, amit Osztrardusz babócsai kalandja kijelöl - 1231 augusztusa - sem közelebb, sem távolabb nincs tőlünk mint a mi, saját időnk; ugyanúgy nincs rálátásunk az eseményekre, mint a vak síkságra nekem, itt az ablak alatt (igaz, az adat kevesebb Osztrardusz korából; de így legalább az adatok nem zavarnak). Mert honnan tudnád, hogy a szomszédod, a nyugdíjas villanyszerelő miért sápad el, amikor meghallja a szót: „citrompótló” vagy ,fradikolbász”? A történetek sokasága lényegében átláthatatlan; a szövevényben önkényes és merev rendet csak az erőszakos és arrogáns figura, a regényíró teremt, vagy a tudós (a történész!), aki arra indul be, hogy csoportosítsa a tényeket. Nehéz ügy.

Nem csapongók és nem kalandozom, ma határozott vagyok. Mesélőkedvem csábítása: a legenda oda. Egy arcszínt akarok elemezni, egyetlen színre fókuszálok, ahogy a hajnali fényben, a babócsai udvarház cselédajtajában megjelenik egy maszkszerű arcon (Osztrardusz ő, a főhős), és belemosódik va412