Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 5. szám - Prágai Tamás: A prédikáló szék
asszonyság terebélyes szoknyaráncai alá próbál bepillogatni. Osztrarduszra vigyorog, félreérthetetlen mozdulatot tesz a kezével.- Adnál neki, mi, adnál neki - morogja az inkvizítor fülébe. - Mer’ én adnák, istenúccse adnák! Hiába próbálja lerázni a szörnyet. Az a nyomában marad, folyosóról folyosóra cammog. Követi a széles kocsihajtón keresztül; ajtóról ajtóra, kamráról kamrára, teremről teremre és celláról cellára. A szörny úgy húzza maga után a vizeletszagot, mint egy dohos ruhauszályt, lihegése az inkvizítor fülébe mászik, és mindig valamivel közelebb nyomul, mint azt az illendőség, vagy akár valamilyen természetes emberi távolságtartás engedné; egy homályos lépcső- fordulóban pedig a feneketlen zsebeiben kezd kotorászni.- Mi lehet az? - figyel fel a legátus. A szörny ormótlan kést vesz elő. Osztrardusz rohanni kezd. Nem sok esélyt ad az életének. Ismeri támadója erejét - hiszen csaknem biztosan felismerte: a szörny támadója volt - s ehhez hozzátehetjük még, hogy az épület ismeretlen részeiben járnak. Egy kanyarból rövid folyosóra vágódik ki a hideg kövön mezítláb caplató legátus, közvetlenül a nyomában a szörny az ormótlan késsel. A folyosó végét erős tölgyfa ajtó zárja le. Az inkvizítor teljes erejével az ajtónak feszül, vállát a sarokvasnak veti és testét, mint egy gépet, beékeli a tok és az ajtó közé. Az ajtó nem enged. A szörnyeteg közben az erőfeszítéstől görcsösen vonagló ember mellé ér. Osztrardusz nyakán kidagad a verőér, az erek útvesztőiben vígan, de iszonyatos nyomással lubickol a vér.- Befelé nyílik - állapítja meg a szörnyeteg. - Ez bizony befelé nyílik, az anyja szömit, meg rá is van fordíwa a kócs. El kőne talám fordíni a kócsot. Igaza van, mert a zárban ott a kulcs. A szörny a fogait piszkálja a késsel, amit valamelyik ormótlan zsebből vett elő. Nagy, sárga kapafogai vannak, mint a lónak. A kés jó húsz centiméter hosszúságú, és el kell ismernem, hogy a szörny ügyesen forgatja fogvájó gyanánt. Osztrardusz azon a hajnalon még egy szempontból közelebb került mesteréhez, és még inkább érteni vélte Pannóniái Jánost, aki türelemre intett a magyarok szokásait illetően; rá kellett jönnie, hogy a történetek mélyén pók lappang, mozdulatai kiszámíthatatlanok, és ha négy kezével sző, akkor hárommal bont ezalatt (mert eggyel kapaszkodnia kell). A szörnyeteg (oppardon! a lény) most segítőkészen és a tőle telhető túlzott szolgálatkészséggel — ami minden eleganciát nélkülöz - kitárja az ajtót, és biccent a fejével.- Itt aztán lehet vizelni. Az ajtó előtt ott van a trágyadomb. Ez jó hír. Még nem szállt föl a köd sem: sűrű fátyol takarja a láthatárt (ez most metafora, magyarázatára jóval később kerül sor): a történet ezen szakaszában még nincs tiszta rálátás a kertre.- Hát ez? - krákog a követ, és fejével az előtte görnyedő „kerti törpe” felé biccent. A trágyadombon, szemben a kelő nappal, szakállas figura ücsörög. Lélegzik, ugyanis szájából szabályos időnként párafelhő pöfékel, de környezete szemlátomást semmilyen hatással sincs rá - a trágyából sarjadzó dús növényi 411
