Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 1. szám - Neszlár Sándor: Curriculum Vitae
Most már persze magabiztosan beszélhetek, nem volt ez mindig így. Sőt! A nemvárthoz képest egész könnyen mentek a kezdeti lépések, ha lehet annak nevezni. Igaz, az elején nagy volt a tömeg, és itt csak győzni lehetett. A részvét itt nem elég, tehát teljes mellbedobással tülekedtem én is a végső, az egyetlen cél felé. Elég jó pozíciót harcoltam ki, szereztem az élbolyban. Sohasem lehet tudni, ezért a hajrával még vártam. Persze, ahogy a jelen is mutatja, idejében robbantottam. Egy pillanat volt csak. Az előttem szabálytalankodó két versenyző okozta galibát használtam ki. Hoppon maradt bajtársaim már csak a hátamat csodálhatták. Ebból jegyeztem meg, hogy nem elég a részvét, mindig győzni kell. Győzni! Ahogy az lenni szokott, gyorsan telt az idő. Anyámat sokan mustrálták, nézegették, simogatták szerencsétlent. Azt hitték, engem simogatnak. Már azért kíváncsi lennék meglátni merre hány centi az a világ, amiről éjjel-nappal beszélnek. Ahova ilyen nagy szeretettel várnak. Nemrég szóltak, jött egy bácsi, az mondta, menni kell. Itt vagyok, már látom a fényt, az alagút végét. Már mindjárt ott leszek, nyugtatják anyát. De ez még engem sem nyugtat meg, sőt! Mint biztos befutó a lovin, így értem végül is célba. Bár elég furcsa még ez az istálló, de itt akik engem néznek azt mondják, megváltom még a világot is. „Minden adottságod megvan rá! Kitűnő versenyparipa leszel, vagy, lehetsz! Egy igazi, vérbeli nyihaha vagy! Én mondom, nagy kincs leszel még te nekünk!”- 5 Már nagyon vártak. Voltak sokan, kik abból éltek, hogy csak azt jósolgatták, hogy Én mikor látom meg a napvilágot. Azt is mondták, két apám van, gondolom biztosra akartak menni. Ahogy elhallgatom ezeket itt kint, olyan esetlenek, hogy megértem, mire ez a nagy igyekezet. Úgy látom, igencsak elkel majd a segítségem. Még nem sikerült dűlőre vinniük, illetve már nagyon is döntöttek. Anyát csak nagyon nehezen lehetett tűzbe vinni, ezt apától hallottam egyszer. Anya aludt akkor, ahogy mondta: „Tiszta isteni csoda, hogy megfogantál, anyád, mint egy apáca.” Mondta volna tovább, de anya felébredt. Ez az isteni csoda, apa szavai, csak jött és engem oda vitt, ide a jóba, és lám itt vagyok, benne a szépben. Ahogy az lenni szokott, gyorsan telt az idő. Anyámat apámon kívül mindenki csak megvetette. Ha akkor már tudták volna, kit is hord a szíve alatt, kit fog szoptatni gyönyörűséges csecsein! Igencsak buták lehetnek azok ott kint, azt sem tudják, kivel állnak szemben, de csak azért is mondják a magukét, épp ezért kíváncsi lennék meglátni, merre hány centi a világ, amiről éjjel-nappal beszélnek. Ahova ilyen nagy szeretettel várnak. Nemrég szóltak, menni kell. Itt vagyok, már látom a fényt, az alagút végét. Már mindjárt ott leszek, nyugtatja anya, apát. De ez még engem sem nyugtat meg, sőt! 41
