Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 5. szám - Prágai Tamás: A prédikáló szék

„bajnokokra”? A hír tehát, bárhonnan származzon is, mindenképpen büdös. Mi tudjuk, hogy egyetlen aprócska tény áll mögötte: az, hogy Osztrardusz nem kiáltott. Vagy ha kiáltott is, nem lehetett hallani a cselédek visításától. De ki hiszi el nekünk? Amikor csaknem hétszáz év távolságból kívánunk csak itt, a papíron létező szereplőket győzködni?

Nem könnyű.

A cselédek (pedig csupán rövid ideig látták a legátust az udvarház kapuján beforduló, bőr lebernyeggel borított úti jármű alól kipillantani) azon nyomban felismerik az inkvizítort, vagy, ahogy egymás között hívják, a rómait.

— Az inkvizítor tiszteletes úr! - sipítoznak a cselédek, most, hogy a kiemelt vendég ilyen váratlan pillanatban a nyakukba zúdult, ám a lárma perceken belül elül. A parázs jólelkűen dereng a szeneidben, fénye elegyedik a folyosóról beszűrődő pirkadatéval. A hajnal hűvös fényt áraszt, a szenelő forrót.

— Megéhezett a tiszteletes úr, ugye - állapítja meg a Retec Rozi nevű nőszemély pragmatikusan, mederbe terelve ezzel a pillanat bizonytalansággal áradó természetét. — Csak ne aggyon az asszonyok visongására semmit. Mind ilyen az asszonyféle. Nincsen benne tisztelet.

Hóna alá csapja Osztrarduszt, mint egy misekönyvet, mondanám, de tudom, hogy figyelsz és tetten érhetsz: könyvet ebben a korban aligha lehet módja „hóna alá csapni” bárkinek is: súlyos láncok és rituálék őrzik a könyvet, amely csaknem kegytárgy. Retec Rozi megindul Osztrardusszal a sötét folyosókon; ajtóról ajtóra, kamráról kamrára, teremről teremre és celláról cellára: - Megéhezett a tiszteletes úr, ugye? - kérdi, majd józan asszonyi szemlélete hozzátesz valamit, ami Osztrardusznak szkítául van: De sebaj, mert Chikó lovat vágott hajnalban a Lórévbe’ — és ezzel újabb lépésre kényszeríti az inkvizítort a játékban, amelynek szabályait a főpap (láthatóan) egyre kevésbé ismeri:

— Egészen friss még, ugye? Ide pillantson, tiszteletes úr, meleg-e? Ugye hogy mondom?

A nagy termetű, mázsát közelítő vagy azt esetleg egy paraszthajszállal meg is haladó tömegű (és ez egyfajta természetes, arányosan elgondolható te- rebélyességet és erélyességet is jelent) asszony a padra hajítja Osztrarduszt, (a gesztust aligha tekinthetjük úgy, hogy hellyel kínálta volna), mondom: lehajítja, valamiféle állati belsőség, szív és meleg bél közé, hogy a papi személy teste, vélem, csak úgy koppan és loccsan.

És most jön a fekete leves: a meleg bélbe nyomja a főméltóság kezét.

— Látja.

Valami pogány oltár vagy éppen szakadár eretnekség — gondolja az inkvizítor (ne feledjük! a kor átkozott kategorializmusa! tudnunk kell, hogy milyen szempontból pogány [és tudom, hogy lesz bátorságod kiegészíteni, ha valamit kihagynék]: kathár-é avagy más néven albi, netán bogumil, szentháromságtagadó vagy cucumbrita, ne adj isten! manicheus! esetleg izmaelita vagy egyenesen zsidó [és itt borzongás fut keresztül Osztrarduszon, mert ők azok, akik Krisztust megölték]) - mert nem tekinthetem szakadárnak azt, akinek eretnekségét jelleg szerint nem ismerem föl.

— A sátán oltára — teszi majd hozzá Osztrardusz, egy elképzelt, de (nem tudja, nem tudhatja még) soha meg nem valósuló párbeszéd során a bolognai káptalanteremben —, beszegve állati béllel, és ahová a szentségtartót helyez409