Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 5. szám - Prágai Tamás: A prédikáló szék
ismert tényre hivatkoznom, hogy a hunok aprók bár, de eró's testalkatúak; nem meglepő köztük az ilyen, száz kiló körüli testet is könnyedén kiemelő fizikai erő. Ez a kép legyen most előttünk: Osztrardusz fent a magasban, erőteljesen tartja két kéz, mint egy zsákot, és valóban: a rá borított lepel zsákszerűvé torzítja (vagy tömbösíti?) alakját. Sajnálom, hogy bosszantanom kell téged ezzel a részlettel: most Osztrardusz kiereszti eddig kínosan visszatartott vizeletét. A húgy végigfolyik hálóköntösén, meztelen lábszárán és támadóján, majd furcsa girlandokat és körmondatokat ír a kőpadlóra. A félelemben kieresztett vizelet nagyon savas, talán ez okozza, hogy a szögletesre faragott mészkőbe pezsegve belevésődő írás több száz éven keresztül - míg a csizmás lábak simára nem koptatják - olvasható marad. Olvasható marad, de hozzá kell tennem, hogy senki sem ismeri és érti a nyelvet, melyen az írás szól. Támadója - magasan a feje fölött tartva, mint egy súlyzót, ami alól kiállni is már teher — rogyadozó térdekkel cipelni kezdi, majd hamarosan elhajítja a pápai követ teljesen kiszolgáltatott testét. Képzeld el a zuhanás pillanatát... azt, amit a legátus a levegőben átél... majd hangos robajjal becsapódik valahová... vagy valakibe... és a cselekmény éppen itt, a beérkezés pillanatában vesz újabb fordulatot. Osztrardusz tagadhatatlanul emberi testre zuhan. A rémület pillanatában, amikor ráhuppan, azt gondolja, holttest. A pokol valamelyik bugyra lehet, gondolja - és mondaná vagy mesélné is, majd, egykor, ha „otthon” lenne, a bolognai egyetem káptalantermében, ahol a szerzetesek és tanárok összegyűlnek az étkezés és a délutáni imaóra közt „egy kis fűszeres bort szopogatni” - a pokol valamelyik bugyra, vagy a negyedik vagy a hetedik, de még hideg is. Hozzá kell tennünk (a kor horizontján és Osztrardusz neveltetésének ismeretében ez szinte közhely): mély bánat tölti el az inkvizítort, hogy a Teremtő nem szentjei közé emelte. Valami édes illatot várt volna fáradságos és sokakban ellenkezést ébresztő munkája elismeréseképpen Osztrardusz; hogy amint a lelke elhagyja a testét (hogy arra a végítélet napjáig emlékként tekintsen vissza) harsonák vagy a rézkürtök hangja dübörögjék, majd élesen csikorogjon a kapuvas: Péter apostol, oldás és kötés őre személyesen tálja ki előtte az ajtót. A helyiség, ahová Osztrardusz zuhan, a női cselédek hálótanyája. A matrónák azonnal talpon vannak. — Szítsunk parazsat asszonyok! - sziszeg a Kövér Máró, a tehénbakó. — Vizsgáljuk meg, hogy ez a szerzet miféle! Egy szem üszők Osztrardusz feje tetejére, a koponya pilisére esik (,Pilis” és „pilis”, de ezen a nyomon most nem indulunk el) és különös, virág alakú formát éget a fejtető vérerekben különösen gazdag bőr- és izomszöveteibe. Mint egy tulipán. Osztrardusz nem kiált föl, és a tehénbakó csodálattal, csaknem rémült csodálattal fogadja ezt a tényt. Köztudott, hogy a boszorkányokat nem fogja tűz. Korai lenne mendemonda terjedését feltételezni. De tény: voltak olyan vélemények, még az udvarban és a comesek körében is, hogy a pápa boszorkányt küldött Magyarországra, hogy az eretnekeket megfékezze, és ez a hír senki szemében sem lehet jó ajánlólevél. Az igaz hitnek mi szüksége lehet efféle 408
